Negyedik Fejezet /második része

Kedves Olvasók!  Sokan értetlenkedtek a régi url címen, hogy miért "negyvenhetproba". Tévedés. A lényeg, hogy sikerült megváltoztatnunk nagy nehezen, így viszont gondok adódtak a feliratkozással. "Sajnáljuk... Ez a modul helytelenül van konfigurálva. Webmesteri javaslat: ellenőrizze, hogy a "Google Kapcsolat - Beállítások - Főoldal URL-címe" mezőben lévő érték megegyezik-e ennek a webhelynek az URL-címével." Ha valaki tudja, hogy hogy kell megjavítani ezt, akkor szóljon! 

Mindenesetre, jó olvasást!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

  Eléggé fáradt voltam, mikor a kerítéshez settenkedtünk. Elvégre alig aludtam valamit, és utálok korán kelni. A hajnali három nem "csak korán van", hanem "kurvakorán van" kategória. Nem volt energiám lopakodó üzemmódban, halkan, bujkálva menni, mint ahogy azt az igazán értelmes filmekbe is szokták. Csak lazán átsétáltam a táboron, ahogy azt Olivér és Ádám is tette. Furcsa, de senki sem vette észre, legalábbis ha észrevette is valaki, nem hozta a tudomásunkra. A kerítéshez érve Ádám előhúzta a zsebéből a zseblámpáját, hogy jobban lássuk fényével a réseket. Mikor találtunk egy embernagyságú lyukat, egymás után átmásztunk rajta. Először én mentem, utánam Ádám, utána pedig Olivér.

- Végre kint vagyunk a Zöldfasz táborból - lélegzett fel Olivér megkönnyebbülten.
- Zöldfasz tábor? Ennél már nem is lehetsz már kreatívabb - gúnyolódtam.
- Zöldfasz... Hm. Erről tudjátok mi jutott eszembe? - kezdett el vihogni Ádám idétlenül.
 Olivérrel egyszerre összenéztünk.
- Nem akarjuk tudni! - vágtuk rá kórusban.
 Ádámot persze nem érdekelte, hogy mi akarjuk-e hallani a mondanivalóját, ő csak mondta a magáét.
- Az jutott eszembe, hogy vajon Hulk fasza zöld-e, mikor átváltozik? - osztotta meg velünk az élet nagy kérdését röhögcsélve. Igen, már csak ez mondat hiányzott aznapra!
- Ádám, kuss! - mondta Olivér.

 Hálás pillantást vetettem rá. Bár valószínűleg ha nem Olivér, akkor én kussoltatom el a perverz fantáziájú srácot. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.

- Ilyenkor amúgy nyitva van egyáltalán a kisbolt? - tettem fel a logikus kérdést.
 A két srác láthatólag leblokkolt, úgy tűnt, a bolt nyitva tartása még eszükbe se jutott, inkább a méhecskék kicselezésén járt az eszük. Márpedig a méhecskék nem éppen bonyolult élőlények, kettőkor lefekszenek aludni, és utána szabad a pálya. Értelmesebb lett volna a nyitva tartásra koncentrálni.

- Baszki. Ha nem lesz nyitva, én élve megnyúzom Ádámot - mérgelődött Olivér.
- Az arcomat és a farkamat ne bántsd, azokkal még terveim vannak - nyúlt Ádám automatikusan fél kézzel a gatyája felé, fél kézzel pedig az arca felé.
- Oké, akkor csak a seggedet rúgom szét - vont vállat Olivér röhögve.
 Már épp kezdtek volna egymásnak esni, de én türelmetlenül félbe szakítottam őket.
- Mindenki nyugodjon le a picsába! Megnézzük, hogy nyitva van-e, ha meg nincs, akkor...
- ... Szétrúgom Ádám seggét! - vágott közbe Olivér.

  Összeráncoltam a szemöldököm. Nem éppen így akartam befejezni a mondatot, de végül arra gondoltam, tök mindegy, mert ez a két barmot nem nagyon érdekli a terv. Legyintettem, és tovább sétáltam a sötét utcán, ahol csak két lámpa fénye pislákolt halványan. Út közben Ádámot szidtam, hiszen azt mondta, hogy a bolt a sarkon van. Ebből én arra következtettem, hogy a tábor utcájának sarkában. Márpedig ott nem volt semmi, csak fák. A falu, ahol volt a kisbolt, minimum negyed óra sétára volt. Az út mentén elhaladtunk pár nyaraló mellett, majd a házak száma nőtt, és körülbelül húsz perc után beértünk a tábor melletti falu legmozgalmasabb részére, ahol két főút is kereszteződött. Ott volt a kisbolt, és a kocsma is, ami a falu központját jelentette. A kisbolt zárva volt, nagy szomorúságunkra. Csakhogy, a kocsma kapui tárva nyitva álltak. Tanácstalanul néztem a fiúkra. Olivér arcán láttam, hogy még nem nagyon döntötte el magában, hogy be akar-e menni. Ellentétben Ádámmal, aki eléggé fellelkesedett.

- Ne nézettek már ilyen bebaszott arccal. Irány a kocsma! - emelete fel a kezét a magasba, és ezzel már be is rohant a rozoga kis épületbe, ahonnan már hallani lehetett a részeg falusiak részeg kiáltásait.
   Kérdően Olivér felé sandítottam.
- Gyere, állítsuk le Ádámot, mielőtt még szétverik a falusiak - intett Olivér.

  Bementünk a kocsmába, ami belülről még lepukkantabb volt, mint kívülről. A csapos egy húsos, konyhás néni beütésű nagydarab nőszemély volt, épp a pultot törölgette reménytelenül. Annak a pultnak már úgy is mindegy volt, akármennyit törölgette volna. A falon volt pár régi stílusú plakát, nagyrészt szeszes italok reklámjaival. A festék nagy része lekopott a falról, és a sarkokban is már hemzsegtek a pókok, takarításnak nyoma sem volt. Én sem vagyok egy tisztaságmániás személy, de azért vannak határok. A kocsmában nagyjából tíz ember tartózkodott, de azok mégis olyan életkedvvel voltak töltve, hogy a zajongásuk felért kétszer annyi emberével. Az egyik asztalnál, ahol három faszi kártyázott, Ádámot pillantottuk meg. Épp leült az asztal melletti székre. Mi a fenét csinál Ádám?

  Villámgyorsan odasiettem a kártyás asztalhoz, sarkomban Olivérrel, aki hasonló reakcióval loholt mögöttem. Megálltam az asztal előtt, ahol a három falusi és Ádám tekintete egyszerre szegeződött rám. Gyorsan végigfutottam az öregeken: egy szakállas, csontos öregember, egy középkorú bajszos, pipázó férfi, és egy éppen kopaszodó, hegyes állú férfi.

- Á, Ariel, épp most csatlakoztam a pókerpartiba. Te is beszállsz? Mondjuk veled a vetkőzős póker izgisebb lenne - köszönt rám Ádám.
- Ádám, te meg mi a francot művelsz?! Nehogy már itt verd el a pénzed! Tudod, kell a pénz a sörre - akadtam ki, mire már Olivér is hümmögött valamit, hogy egyetért velem.
- Nyugi, vöröske. Ezt megnyerem, és akkor nem csak egy dobozzal tudunk venni - tárta szét a karját Ádám a szerénység legkisebb jelét sem mutatva.
- Ha meg elveszted, akkor bukunk mindent! - folytattam a kiakadást.

 A pipázó pasi kifújta a füstöt, majd közbeszólt a vitánkba.
- A fiatalember már beszállt a játékba, már úgy se tud kiszállni - mondta lassan, olyan stílusban, mintha ő lenne a bölcs mindentudó. Mélyet szippantott a pipájába, majd nagyokat pöfékelve kifújta a füstöt, és folytatta a bölcselkedését - Gondolom nem idevalósiak vagytok.
- Nem, tényleg nem - ingattam meg a fejem.
- Azt mondjátok, sör kell nektek. S ha elbuktok a játékban, nem lesz pénzetek sörre. Én azt mondom, fiatalok, hogy kössünk üzletet. Ha vesztenétek, akkor én állom a sört, cserébe a vörös bugyijáért - mutatott rám vigyorogva.

- Na ne! - kezdtem el hadonászni a kezemmel tiltakozóan.
  Olivér és Ádám vigyorogva rám meredt. Ezt ők sem gondolhatják komolyan... Nem adom oda a bugyim! Az az enyém. És nem akarok anélkül sétálgatni!
- Ne csináld már, Shelly. A vécében leveszed, és kész - röhögött Olivér.
- Úgyis rövidnadrágban vagy, nem fog látszani semmi - kontrázott rá Ádám.
- Még meglátjuk - fintorogtam.

 Nem akarom, hogy az első ellenkező nemű személy, aki megfogja a bugyimat (akár rajtam van, akár nem) egy öreg láncdohányos legyen, akivel egy falusi kocsmában ismerkedtem meg. Olivér arcáról kicsit lehervadt a mosoly, és komoran az arcomat kezdte fürkészni.

- Minden oké? - kérdezte.
- Te odaadnád az alsógatyád?
- Simán - vont vállat, majd folytatta - De ha nem akarod, akkor nem kényszerítünk semmire.
- Mindegy, várjuk meg a játék végét - mondtam.

 Odahúztam Ádám mellé egy másik üres asztal melletti széket. Olivér követte a példámat, és onnantól fogva a játékra koncentráltunk. Én is, meg Olivér is tudtunk pókerezni, Ádámmal ellentétben. Ádám még a kártyák erősségi sorrendét is keverte, szerinte a hetes erősebb volt, mint a dáma. A póker nagyrészt szerencse játék, de azért egy csöppnyi ész is kell hozzá. Na meg persze, ha tudsz, akkor nem árt, ha kicsit csalsz is. A mellettem ülő szakállas faszi elég béna módon láthatóvá tette számomra a kártyáit, valószínűleg nem direkt. A játék közben izzott a levegő, legalábbis én úgy éreztem. A pipás férfi vigyorogva méregetett engem szinte egész végig, mire én segítségkérően Olivér felé fordultam. Ő rászólt a fószerre, hogy ne legeltesse rajtam a szemeit. Persze nem csak ő idegesített engem, hiszen emellett még a félig kopasz tag egyfolytában kérdezősködött, bár a kérdések nem csak felém szóltak. Honnan jöttünk, mit csinálunk itt, hány évesek vagyunk, van-e kedvünk csatlakozni a keddi szilvaszedéshez.

   A pénz ide-oda járt az asztalnál. Volt amikor mi vezettünk, volt amikor a kopasz, vagy a pipás. A szakállas hamar kiesett, így a csalásunkat nem tudtuk többet alkalmazni. Márpedig elég nagy előnyre tettünk szert ezzel, szinte csak a miénk lett a pénze. Nyertünk pár alaptétet, majd a pipás férfi egyszer csak fogta magát, és all-inezett. Ezt követően a kopasz tartotta a tétet, és mi következtünk. Az asztalon volt  9♥, Q♥, 2♦, A♠, szóval egy kártya még jött az asztalra. Nekünk pedig egy 3♥, és egy 9♥ volt a kezünkben. Ha az utolsó kártya kör lesz, akkor mi nyerünk egy flush-el.

  Nagy volt a nyomás. Végül úgy döntöttem, oké, mi is all-inezzünk. És jött a következő kártya az aszalra: 5♥. Ötös kör! Magamban már örömtáncot jártam. Nem kell odaadnom a bugyim, muhaha! Ahogy körülnéztem a kocsmában, láttam, hogy nagyjából kiürült. Hajnali négy körül lehetett már. Aztán mindenki megmutatta a kártyáit. A kopasznak volt egy ász párja, amire a flushünkkel szemben nem sokra ment. Hah! A pipásnak pedig... Baszki. Szintén flush-e volt, csak magasabb lapokkal, hiszen neki K♥ és Q♥ kártyái voltak. Mikor mi is felfordítottuk a kártyáinkat, a pipás elégedetten vigyorodott el.

- Úgy tűnik én nyertem - mondta a férfi még mindig azzal a fülig érő, kaján vigyorral az arcán.
  Duzzogva összefontam a karom, és némán magam elé bámultam. Ádám összezavarodott, ő nem igazán fogta fel, hogy miért nyert az öregember. Szerinte a kopasz kellett volna nyerjen, hiszen volt ász párja. Szegénykém tényleg nagyon amatőr még a pókerben. Olivér pedig töprengve hajlítgatta az egyik kártya lapjait, amit majd mérgesen lecsapott az asztalra.

- Igen, nyert két pofont tőlem - fenyegetőzött.
- Mi az? Fair játék volt. Szóval, ha kell a sör, akkor kérem a lányka alsóját, ha meg nem, akkor húzhattok innen! - emelte fel a mondat végén a hangját a pipás.
- Hát akkor szophatja, mert a lány nem adja... - kezdte el Olivér, de félbeszakítottam.
 Elegem volt már abból, hogy én tűnjek itt a jó kislánynak.
- De adom! Csak várjatok tíz percet... - szakítottam félbe Olivért.

  A sajátomat továbbra sem akartam odaadni. Egy másik ötletem támadt. Felpattantam a székről, és a kocsma kijárata felé siettem. Az asztalnál ülők kissé döbbenten nézték végig a jelenetem, de pont ezt a hatást vártam. Kirohantam a rozoga kis épületből a falusi utcára. Becsöngettem a legközelebbi házhoz. Amint megnyomtam a csengőt, az ötletem hirtelen idiótának tűnt, és máris megbántam. Most komolyan, ki akarna adni hajnali négykor egy tök idegen lánynak egy bugyit?!

  Idegesen, feszengve ácsorogtam a kapu előtt. Vártam, hogy végre kijöjjön valaki a házból. Bár végül is, hajnali négykor én teljesen megértem, hogy nem akarnak ajtót nyitni se. Csöngettem még egyszer, majd még egyszer. A harmadik csengetésemre már reagált valaki. A ház ajtaján kibicegett egy sánta férfi. Nem tűnt idősnek, úgy harminc évesnek mondtam volna a külseje alapján - már amennyire láttam őt a sötétben.

- Mit akarsz? - förmedt rám a sánta.
- Bugyit! - vágtam rá, de amint kimondtam máris megbántam.
  Shelly, te hogy az ördögbe lehetsz ennyire hülye?
- Tessék? - kérdezte a férfi kissé összezavarodott hangnemben.
- Egy bugyit szeretnék kérni... Nagyon fontos lenne - ismételtem meg lassabban, érthetőbben, jobban artikulálva.
  A férfi úgy tűnt nem a kiejtésemen volt fennakadva, hanem a szavaim tartalmán.
- Miért, nincs neked? - kacagott fel az idegen.

  Elgondolkodtam. Erre milyen értelmes magyarázatot mondhatnék? Egy dolog maradt: elmondom az igazat. Csak sietősen, mert az óra ketyeg, és lassan vissza kéne érjek a kocsmába...
  Gyorsan összefoglaltam a történteket. Elmondtam, hogy a kocsmában pókereztünk, és elvesztettük a pénzünket. Elmondtam persze pár részletet is, hogy táborozók vagyunk, és hogy kell a sörre pénz. A férfi eleinte nem akarta elhinni a szerencsétlenségünk, majd kiröhögött. Mikor abbahagyta a hahotázást és lenyugodott, mosolyogva megszólalt.
- Pillanat és jövök, hozom a feleségemét... - mondta.
- Úúú, köszönöm szépen! - örvendeztem hálásan.

 Pár perc múlva vissza is ért. A kezében egy hatalmas méretű alsóneművel. Ez most ugye csak vicc? Oké, nem vallom magam modellvékonyságú anorexiásnak, de azért üvölt rólam, hogy azt a bugyit kétszer körbetekerhetném a derekamon, és még az is kevés lenne.

- Ez... Nem... Nagy egy picit? - kérdeztem óvatoskodva.
- Valóban túl gebe vagy. Na nesze, itt a bugyi - dobta át a kiskapun a bugyit, amit végül sikerült el kapnom - Sicc! - utasított udvariasan.

 Kezemben egy bálnának való alsóneművel rohantam vissza a kocsmába, ahol a többiek már kíváncsian és türelmetlenkedve vártak. Fogtam magam, és köszönés nélkül odahajítottam a pipásnak a bugyit, aki értetlenkedve meredt rám.

- Ez meg mi? - háborgott.
- A fehérneműm - vigyorogtam - Most pedig kérjük a pénzt a sörre.
- Ez nem a tiéd!
- Dehogynem. Jobban szeretem a nagyobb méretet, sokkal kényelmesebb!

  A szemem sarkából láttam, hogy Olivér és Ádám pukkadoznak a nevetéstől. Én is már a nevetés határán jártam, de vissza kellett tartanom. Az öreg morgott valamit, átadta azt a pár száz forintot, majd sértődötten kibaktatott a kocsmából. Miután lepacsiztam a fiúkkal, diadalittasan siettünk a pulthoz. Megkaptuk a nagydarab nőtől a sört, aki széles mosollyal az arcán szolgált ki minket.

- Te Shelly, honnan szerezted azt a rongyot? - kérdezte Ádám.
- Út közben elmesélem - vontam vállat, és elindultam az ajtó felé.
  A pultos megállított.
- Várj kislány! - mondta. Megálltam, és megfordultam - Az az enyém volt! És nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogy jutott a kezed ügyébe... - kezdte el.
- A férje adta - mondtam gyorsan, és kisiettem a kocsmából, mielőtt még a csapos félreértelmezte volna a helyzetet, és rám ült volna, vagy hasonló.

   Olivér és Ádám is utánameredt, és mint akik jól végezték a dolgukat, elégedett arccal, két doboz sörrel indultunk visszafele a táborba. Ahogy sétáltunk a hajnali dermedt hidegben az úton, ahol alig-alig jött egy-egy autó, a napfelkeltét együtt néztük meg. Ádám azt ordítozta "Jön a sárga háztartási keksz! Bújj elő sárga keksz!", és napfelkelte táncot járt. Hihetetlen, hogy annak a srácnak mekkora energiája volt. Én hulla fáradt voltam, Olivér pedig a sörös üvegekkel szemezgetett. Már majdnem felbontotta az egyiket, mikor rászóltam, hogy csak akkor sikerül a próba, ha méhecskék előtt isszuk meg. 

Negyedik Fejezet /első része

Kedves Olvasók!  Annyira, de annyira imádunk titeket! Kimondhatatlanul, illetve leírhatatlanul örülünk annak, hogy tizenkilenc feliratkozóval indíthatjuk el a Negyedik Fejezetet. Köszönjük! És most jó olvasást kívánunk, nem húzzuk az időt.

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

  Jana végül befejezte a felolvasást, amit egy rövid, elmélkedéssel töltött beszédszünet követett. Végül Ádám szakította meg az így tényleg rövidkére sikeredett csöndet, amit én egyébként meglehetősen élveztem.

- A sarkon van egy kisbolt, ott majd veszek piát, úgyis van hamis személyim - mondta, játszva a nagymenő rossz fiút, aminek egyenlőre nem szándékoztam bedőlni - Shelly, elkísérnél? - vigyorgott rám kajánul.

- Ja - vontam vállat.

 Ádám ugyan nem tűnt másnak, mint egy perverz, kanos kamaszfiúnak, aki minden lehetőséget ki akar használni, hogy megdöntsön egy lányt (még egy gyerektáborba is). De akkor miért is egyeztem bele? Hát, a válasz igen egyszerű. Azért, mert ki akartam mozdulni a Zöldlomb tábornak nevezett földi pokolból, ahova a szüleim száműztek. Meg aztán, kíváncsi voltam Ádám hamis személyijére, és arra, hogy tényleg be fog-e válni a kis terve. Kellett egy kis izgalom, és ha szökésről volt szó, akkor én természetesen benne voltam. Szökni a Zöldlomb táborból. Erre gondoltam az első pillanattól fogva, amint megpillantottam a lyukas kerítését a tábornak, ami tökéletes arra, hogy átmásszak rajta.

  Olivér eközben feszülten figyelt engem, ami egyébként elég zavarba ejtő volt. Nem különösebben szeretem, ha két sötét szempár rám mered, és nem veszi le rólam a tekintetét, csak néz, és csak néz. Majd váratlanul megszólalt.

- Én is megyek - jelentette ki a fiú hirtelen.
- Jaj Olivér, elrontod a romantikát. Mehettem volna kettesben Ariellel - röhögött Ádám, mire én legszívesebben felpofoztam volna, legalább csak szavakkal, de közbevágtak, mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Bocs, haver - mondta Olivér, majd rám nézett - Akkor menjünk háromkor. Addigra a kurvák abbahagyják a járőrt, és leléphetünk - tanácsolta. A kurvák alatt a méhecskéket értette azt hiszem, hiszen ő már csak ilyen kedvesen hívta őket.

  Jana és Ramón összenéztek, majd mindketten elmosolyodtak.
- Asszem mi Ramónával elleszünk itt - vigyorgott Jana, mire Ramónnak eltűnt a jókedv az arcáról.
- Igen? Ramóna? A jó kurva édes anyád te kis... - kezdte el a cenzúrázott részt Ramón dühösen, de Ádám közbevágott.
- Ezt a sok szenvedélyt tartogassátok majd az ágyba - nevetgélt a viccén.
- Irigykedünk Ádám, irigykedünk? - vonta fel Ramón a szemöldökét.
  A két fiú egymásra nézett, összeszorították az öklüket. Mi az, bunyó lesz? Tulajdonképpen nem nagyon értettem a szituációt. Jana és Ramón mit akarhatnak annyira csinálni kettesben?

- Én léptem - mondta Olivér, mivel kezdte már unni a helyzetet, és az állandó vitát.
- Veled tartok - bólintott Jana.
- Én is megyek szerintem, a lányok lehet, hogy már abbahagyták a pizsipartit - szólaltam meg reményteli hangon. Semmi kedvem nem volt tovább nézni azt az idióta Hilary Duff filmet.
- Pizsiparti? - csillant fel Ádám szeme, elfeledve az épp mérgelődő Ramónt - Petrának biztos jól állna a... - kezdte el a fiú lelkesen, majd látván Olivér mérges arcát (hiszen a húgáról beszéltek az imént) inkább elhallgatott.

  ***

  Mikor benyitottam a tizenötös faházba, azaz a mi faházunkba a lányok még mindig a Hilary Duff filmet nézték. Viszont amikor megérkeztem, rögtön lestoppolták, és elkezdtek kérdezősködni. Tisztára mintha az anyám hallgatott volna ki, komolyan.

- Jó sokat levegőztél - mondta Petra gyanúsan méregetve engem, összefonott karral.
- A friss levegőből sosem elég - mondtam vigyorogva.

  Úgy döntöttem, nem akarom bevonni őket a hajnali háromkor történő akcióba. Aztán a tekintetem Málnára tévedt, aki őszinte kíváncsisággal pislogott rám azokkal a hatalmas, ártatlan, kék szemeivel, és a hosszú szempilláival. Sóhajtottam, és a döntésemet meg is változtattam. Málna eddig segített, amikor bajban voltam, ezek után tőlem az a minimum, hogy beavatom az első próbába.

- Oké-oké. Nem egyedül voltam kint - szólaltam meg hirtelen, mikor már épp tovább akarták nézni a filmet. Három szempár kíváncsian rám szegeződött, mire én kissé kelletlenül, de folytattam a mondanivalómat - Összefutottam Ramónnal, aki Olivéréket kereste. Segítettem neki megkeresni őket, és a harminchármasba megtaláltuk őket. Kinyitották az első próba borítékját - hadartam el olyan gyorsan a történteket, amilyen gyorsan csak tudtam.

   A lányoknak beletellett egy fél perc, hogy felfogják a néhány másodperc alatt eldarált infókat, amiket az előbb vágtam a fejükhöz. Hani arcán láttam, hogy ő nem tartja jó ötletnek az egészet. Ő a főnök lánya, persze, hogy minden szabályszegést szívesen elkerülne. Hiszen őt nem csak a táboroztatók büntetnék meg, hanem a gonosz apuci is. Végül Petra szólalt meg.

- Mi az első próba? - kérdezte.
  Valahogy éreztem, hogy ez lesz a következő kérdés.
- Két doboz sört inni a méhecskék előtt - vallottam be - Ádámmal és Olivérrel hajnali háromkor lógunk ki a táborból - fűztem hozzá.
- Én ebből asszem kimaradnék - mondta Málna - Fáradt vagyok. De a sör megivásába szívesen beszállok - vigyorodott el.
- Megihatod az enyémet, nem bírom a sört. Inkább akkor már valami ütősebb legyen, vagy finomabb - ajánlottam fel. A sör nem finom, legalábbis szerintem. De a likőr, pezsgő, whisky, bor, mind jöhetnek, de a sör az nem.

- Ti meg vagytok húzatva! - hitetlenkedett Petra.
- Hány éves is vagy? - kérdeztem vigyorogva.
  Tisztában voltam azzal, hogy Petra elég fiatal, így a kérdést szánt szándékkal tettem fel, hogy zavarba hozzam.
- Tizenöt... Leszek... - pirult el a lány.
- Akkor te jobban is teszed, ha itt maradsz - kacsintottam rá kicsit lekezelő stílusban, ami látszólag kicsit sem tetszett a lánynak. De ebben a helyzetben én nyertem, én voltam az idősebb. Nekem sem szabadott alkoholt fogyasztanom a törvény szerint, nemhogy neki, a kis tizennégy évesnek.

  Mivel a lányok tovább nézték a filmet, aminek úgy tűnt sose lesz vége, én úgy döntöttem lefekszem aludni. Legalábbis valami olyasmit próbáltam produkálni, kevés sikerrel. Mivel a filmet nem akartam hallani, ezért bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, és üvöltettem a zenéimet. Így viszont nem sikerült egyhamar elaludnom, mivel általában nem éppen lassú, álomba ringató számokat hallgatok. Arra az elhatározásra jutottam, inkább elmélkedek kicsit a táborról, meg az újonnan megismert tábortársaimról.

  Csupán csak egyetlen egy napja voltam a Zöldlomb táborban, de az az egy nap elég mozgalmasan telt. Megismerkedhettem új emberekkel, szimpatikusakkal, és kevésbé rokonszenves emberekkel. Na meg persze ki ne hagyjam, hogy rátaláltunk Misty próbáira... A napnak még közel sem volt vége, ráeszméltem, hogy pár óra, és indul az akció.

***

  Hajnali háromkor ébredtem fel. Illetve, akkor ébresztett fel Olivér, a maga kedves kis módján megrángatott.

- Hé, ébredj már fel! - suttogta, miközben engem rázott.
- Ébren vagyok! - vettem le a kezeit magamról bosszúsan.
- Ideje indulni, álomtündér - mondta. Sötét volt, de jól tudtam, hogy vigyorog.
- Át kéne öltözzek.
- Akkor öltözz! - nevetett fel.
- De menj ki - parancsoltam rá.
  Nem fogok előtte átöltözni, mégis mit képzel?!

- Úgyis sötét van, nyugi.
- Nincs annyira sötét, max. csak a te fejedben - jelentettem ki. Felálltam, és szó szerint kitoltam Olivért a szobából.
  Valószínűleg ha nagyon ellenkezni akar, akkor bennmarad, hiszen Olivér kétszer olyan erős, mint én, és jóval magasabb is. Mindenesetre most hagyta magát, bár még így is nehézkesen kiráncigáltam őt a faházból, és rázártam az ajtót. Villámgyorsan átöltöztem, és pár perc múlva már kint voltam a faház előtt, ahol nem csak Olivér várt rám.

- Szia Ádám - biccentettem.
- Szia szépség. Petra nem jön? - kérdezte.
  Erre persze én csak a szememet forgattam. Petra így, Petra úgy. Leszarom őt.
- Nem jön. Tudod, ő még csak tizennégy - emlékeztettem.
- Kinézetre nem annak tűnik - duzzogott Ádám.
- A push-up sokat dob... - nevetgéltem halkan.
- A húgomról jót vagy semmit - szólt közbe Olivér - Őt csak én szívathatom.
  A mosoly eltűnt az arcomról, és komoly, de mégis kalandvágyó hangnemben szólaltam meg.
- Akkor indulhat az akció?

Harmadik Fejezet /második része

Kedves Olvasók! Ugyan még csak kevés rész lett kirakva, de biztos kialakult már bennetek, hogy melyik karakter szimpatikusabb, és melyik nem. A közvélemény-kutatásos modulban válaszd ki a kedvenc szereplődet! Jó olvasást kívánunk, és kíváncsian várjuk a szavazataitokat!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

  Miután Julcsi leellenőrizte a művésztermet, mint három hős, úgy vonultunk végig a menzán. "Bizony, mi kitakarítottuk a művésztermet, na ehhez mit szóltok kis köcsögök?!"- gondoltam magamba diadalittasan. Ami pedig a a vacsorát illeti, akárcsak az ebéd, édeskevés volt, és ízetlen. Mondjuk, az ízetlen még mindig a jobbik eset az efféle helyeken. A falka nem volt ott az étkezőben, így csak én, Málna, Olivér, hármasban ettünk. Vagyis, egy darabig ettünk így, ugyanis a két kislány, akik segítettek pakolni, odanyomultak hozzánk. Én nem örvendeztem érte túlságosan, és látva Olivér arcát, őt se nagyon.

- Sziasztok. Leülhetünk? - kérdezte az egyik.

- Nem! - vágtuk rá kórusban Olivérrel, mire Málna szúrós szemekkel ránk nézett.

- Nyugodtan üljetek le! - mosolygott rájuk a lány.

  A két kislány eléggé megszeppent, mikor mi Olivérrel rájuk förmedtünk, és még mindig ennek hatása alatt, óvatosan ültek le mellénk. Mellesleg a kisebbik lány mellém ült, a másik pedig Olivér mellé, így Málnát annyira nem is zavarhatták.

- Szóval, te jársz ezzel a fiúval? - kérdezte a mellettem ülő kislány, miközben épp a furcsa ízű vizet kortyolgattam. 

   A vizet sikeresen kiköptem, és ezután hangos nevetésben törtem ki. Nem azon nevettem, hogy a kislány azt hitte járok Olivérrel, hanem azon, hogy kiköptem a vizet, egyenesen annak a srácnak az arcába, akivel lehet, hogy járok. Ez van, Olivér ült előttem. A fiú mérgesen törölgette le magáról a kisebb mennyiségű vizet, az asztalon talált papírszalvéta segítségével. Málna is, én is jót derültünk rajta, a két kislány pedig még mindig értetlenül 

- Tudod Shelly, magamtól is le tudok zuhanyozni, nem kell megfürdetned a  saját nyáladban... - mormolta, mire én csak tovább röhögtem Málnával.

- Akkor most nem? - pislogott a kislány.

- Ez a nagyok dolga - kacsintott rá Málna.

- Szóval nem - jelentette ki lány meggyőzötten.

  

 ***

  

 Estefelé tábortüzet kellett rakni, és tömegnyomorgás szerűen mindenki a tűz köré gyűlt, egymást fellökdösve. Elméletileg hangulatos kellett volna legyen, de hahó, mióta lehet azt hangulatosnak nevezni, hogy száz ember egy kicsi kis tűz köré nyomorog, összenyomva társait, és persze saját magát. Mellesleg nekem, és a velem egyidős kamaszoknak állni kellett, mert a kisebbeké az elsőbbség, és az ülőhely. Egy ilyen lusta lány, mint én, nem bír ki túl sok időt állva. Így Málnát, és a többi szobatársamat megkértem, hogy menjünk vissza a faházhoz. Vissza is mentünk a tizenötösbe, én, Málna és Petra. Jana pedig Ádámmal és Olivérrel ment valahova, ha jól láttam a büfé felé. 

  A lányokkal átöltöztünk pizsibe, és rövid időn belül a csöndes Hani is csatlakozott hozzánk, aki mint kiderült, a táborvezető lánya, így ő a főépületben aludhat. A kis mázlista, onnantól fogva nem úgy néztem rá, hogy a "csöndes lány", hanem inkább úgy, hogy a "fűtéssel, puha ággyal ellátott helyen alvó lány". 

   Sosem voltam oda a pizsamapartikért. Pár idegesítő, unott tinilány pizsamában viháncol egy éjszakán keresztül, pónikról, fiúkról, menstruációról és romantikus filmekről elcseverészve.  Nem az én stílusom. Így most sem voltam túl lelkes, amikor Petra telefon-betyárkodni akart, meg filmet nézni, és kérdez-feleleket játszani. Mellesleg a Tudakozót akarta hívni a mobiljáról, ami egy emelt díjas szolgáltatás, szóval percenként egy csomó pénzt kell kifizetnie Ó, és a Tudakozón még fel is vehetik amit mondasz, és simán beperelhetnek. Miután sikeresen lebeszéltem Petrát a Tudakozóról, ő még mindig feltétlenül akart valakire rácsörögni. Mivel túl sok közös ismerősünk nem volt, így csak táborozókat tudtunk felhívni. Felhívtuk Janáékat, de nem vették fel. Felhívtuk Somáékat, de ők sem vették fel. A telefonálás sikeresen fuccsba ment.

   Utána Petra mini DVD lejátszóján néztünk filmet, a Los Angeles-i tündérmesét. Vagyis, csak ők néztek, mert én egyszerűen nem bírom a Hilary Duff filmeket, túl sok bennük a happy end, és túl sok bennük a műmosoly és az erőltetett nevetés. A partra akartam lemenni a zenelejátszómmal, kicsit merengeni az élet dolgain, ahogy én azt szoktam. Szóltam is a lányoknak, hogy kimegyek levegőzni, és bele is egyeztek. Már úton voltam a part felé, mikor egy ismerős hangot hallottam mögülem.

- Shelly? - kérdezte a hang, mire én hirtelen megfordultam.

- Szia Ramón - ismertem fel.

- Kilenc óra van, ilyenkor már a kijárási tilalom érvényes. Tízkor meg lámpaoltás - magyarázta.

- Akkor te miért vagy még itt? - vigyorodtam el.

- Mert rohadtul nincs kedvem kilenckor már aludni - nevette el magát - Meg Olivéréket keresem.

- Biztos a büfébe mentek.

- Nem, ott már kerestem őket. Nem voltak se a főépületbe, se itt, se a mi faházunkba, se a menzán.
- Akkor passz.
- Segítesz megkeresni őket?
- Igen... - válaszoltam eltöprengve Olivérék hollétén.

   Elgondolkodtam. Ramón felsorolta az összes lehetséges helyet, ahol lehetnének. Illetve nem... Egyet kihagyott.

- Nézted már a harminchármas faházban? - kérdeztem hirtelen.

- Gondolod, hogy...?

- Gondolom! - vágtam rá, nem is hagyva, hogy Ramón befejezze a mondatot, amit mondani akart.

  Megragadtam a karját, és elkezdtem rohanni, magammal rántva őt is. Természetesen a harminchármas lak felé siettem annyira, nem a vécére, vagy hasonló. Átsuhantunk az egész táboron, és a tábor vége felé érve kifújtuk magunkat a ház előtt. Az egész hely kihalt volt, csak pár kisebb táborozó sétált a közelben lévő mosdó felé. A méhecskék nem járkáltak kint. Ezek szerint a járőrözést csak tíz után kezdik el, mikor hivatalosan már lámpaoltás van.

   A faház ajtaján ki volt nyitva a lakat, és az ablakon keresztül halvány fény szűrődött ki. Szinte biztos volt már, hogy vannak bent. Ramónnal összenéztünk, én bólintottam, mire ő óvatosan kinyitotta az ajtót. Jana, Ádám és Olivér kicsit megrezzent, mikor benyitottunk, hiszen nem számítottak rá.

- Baszki mi a faszért kell fosatnotok itt minket... Há' bazzeg kopogni már nem lehet?! Geci... - förmedt ránk Jana.

- Bocs, nem tudtuk, hogy ti vagytok itt - mondtam.

- Há' most komolyan, mégis ki a fasz lenne itt? A barátnőd, Julcsi? - röhögött a lány a saját poénján.

- Halkabban - csitította őt le Olivér.

- Kinyitottátok már az első próbát? - kérdezte Ramón izgatottan.

- Most fogjuk - nyugtázta Ádám, majd felém fordult - Ki tudja, talán valami jó kis feladat lesz, amit majd csinálhatunk ketten, Ariel - kacsintott rám a fiú.

- Ne szólíts Arielnek - ripakodtam rá.

- Tüzes. Ez tetszik - vigyorgott.

 Már épp egy nem túl kedves választ készültem adni Ádámnak, mikor Olivér közbe vágott.

- Kezdhetnénk végre? - kérdezte türelmetlenül.

- Jó-jó - mondta Ádám, és kinyitotta a fiókot, amiben sok-sok boríték volt egymásra helyezve, sorrendben. Kivette belőle a legfelsőt, amire nagy nyomtatott betűkkel ez volt írva: ELSŐ PRÓBA. Kinyitotta, és csöndben elkezdte olvasni.

- Hangosan nem lehetne? - kérdezte Olivér.

- Oké. "Hali, kedves játékosok!" - kezdte el a fiú olvasni a levelet, egy lány hangot utánozva, eltorzítva a hangját.

 Mivel a felolvasása első mondata már idétlen röhögésbe végződött, a béna lányos hangutánzása miatt,  Jana kedvességéhez illően kikapta a kezéből a borítékot, és hangosan elkezdte felolvasni.

Hali, kedves játékosok! 

Értékelem bátorságotokat, hogy kinyitottátok a legelsö borítékot. Elfelejtettem hozzátenni az elözö levélben, hogy még ezen a nyáron kell végezni az összes feladattal. Na mindegy, inkább térjünk a lényegre, nem igaz? Ez még csak a legelsö próba, ez csak a kezdet, így egy egyszerübbel melegítsünk be, nehogy már az elején feladjátok itt nekem. Szóval: igyatok meg legalább két doboz sört (nem alkohol menteset) legalább két méhecske szeme láttára! A pia beszerzését is meg kell oldanotok, mert a tábor területén nem nagyon fogtok találni. Mindenesetre, hajrá! Jó szórakozást!

Csók, puszi: Misty

Harmadik Fejezet /első része

Kedves Olvasók! Mindketten oda és vissza vagyunk értetek, nagyon örülünk nektek, és reméljük, hogy továbbra is velünk maradtok. Jó olvasást!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

 Odakullogtam a többiekhez, és megálltam Olivér mellett, aki mosolyogva figyelt engem.

- Te igazi vandál vagy, hogy merészeltél be törni más házába? - kérdezte tőlem "mélységesen felháborodva".

- Hát nem is tudom, csak egy apró félrelépés volt.. Őszintén sajnálom! Többet nem fog előfordulni - mondtam ironikusan, megjátszott sajnálattal és lesütött szemmel.

  Málna is csatlakozott a beszélgetésünkbe.

- Shelly, fel a fejjel - mosolygott rám. Ő úgy tűnik nem érzékeli a szarkazmust - Ha kapsz büntit, én szívesen segítek ledolgozni! Nem fair, hogy csak te kapsz büntetést, mikor nem is egyedül voltál - mondta kedvesen, majd Olivérre sandított - Mert egyesek, akik szintén benne voltak a dologban, nem vállalták fel tetteiket - fűzte hozzá enyhe megvetéssel a hangjában.

- Hé! Nem tudtam, hogy nyitva fogja hagyni az ajtót. Az Shelly baja, hogy otthagyta a kártyáját - vonta meg a vállát Olivér.
 Persze, ki más tehetne az egészről? Csakis én, úgyhogy gyerünk, kenjétek rám, ha jól esik...!

- Gyökér - mormoltam halkan. 

- Ezt még mindig hallottam - vágta rá a fiú.

- Az volt a célom - mondtam, farkasszemet nézve vele.

- Nyugi! Ne veszekedjetek. Olivér, szedd össze magad, légy férfi, és te is gyere el a büntetésre - mondta Málna ellentmondást nem tűrő hangon.

- Jól van - dünnyögte kedvtelenül a fiú, nem túl meggyőzően.

***

  A délután további részében pedig a Zöldlomb tábor csapatprogramjain kellett részt vennem, persze, csak miután megettem a rendkívül hiányos és kissé undorító ebédemet. A falkából (értem én itt a velem egyidős kis társaságra, akiket a változatosság kedvéért neveztem most így) ezeket a programokat mindenki lelógta, kivétel én, a furcsa láthatatlan lány, akinek időközben megtudtam, hogy Hani a neve, Soma, Málna és Ramón nem lógtuk le. Mindenki más viszont igen, mert meglepő módon senkinek nem volt kedve tízévesekkel számháborúzni, ugyanis aznap az volt a fantasztikusan izgalmas, és érdekfeszítő program, amit a méhecskék találtak ki. Természetesen én is szívesen lógtam volna, de a méhkasnál (Ez elvileg a méhecskék gyülekezete, vagy mi a franc. Egy újabb beteg elnevezés) már így is kihúztam a gyufát, ezért inkább engedelmesen részt vettem a játékban.

  Elhagyva a táborhelyet, elsétáltunk egy pár száz méterre lévő erdős-mezős vidékre. A játék előtt egy Eliza nevű méhecske felvázolta a határokat, hogy melyik fáig lehet elmenni, és a többi. Kiosztották a két csapatot, Hani, Málna és Soma piros lett, mi ketten Ramónnal pedig kékek lettünk. A tízévesek nagyban beszéltek arról, hogy hova tegyük a zászlónkat, mi legyen a stratégiánk, miközben mi Ramónnal sikeresen megtárgyaltuk, hogy semmi kedvünk "háborúzni", így mi békében, szeretetben fogjuk őrizni a zászlót pár kisebb gyerekkel. Első ötletünk mondjuk az volt, hogy kiejtjük magunkat, de meghallotta egy tizenegy éves forma szőke kisfiú, aki szó szerint leszidott minket, és ránk parancsolt, hogy részt kell vennünk a háborúban. Élet-halál kérdése a dolog, ezt még hozzá kellett tennie. Ramónnal mi pukkadoztunk a nevetéstől, de nagy nehezen szót fogadtunk a főnökösödő kis srácnak.  

   Elkezdődött a játék, és a csapattársaink egy része el is rohant, hogy támadjanak, vagy mi. Hát igen, ők aztán nagy áldozatokat hoznak a csapatért. Ellentétben velünk. Mi, azaz én és Ramón, leültünk a fűre és vártuk, hogy történjen végre valami egetrengető. Időközben persze beszélgettünk is, nem csak egymás képét bámultuk némán. Ramón elmesélte, hogy ő azért kötött ki ebben a táborban, mert Málna elrángatta ide, mondván, hogy jó buli lesz. Málnával már általános iskolás koruk óta ismerik egymást, elég jó barátok, szinte már testvérek. Miközben Ramón sztorizgatott, én türelmesen végighallgattam őt, de néha-néha a gondolataim elkalandoztak. Például magamban a fiú-lány barátság témát kezdtem el boncolgatni, hogy vajon a Ramón és Málna közötti barátságban valaki érez-e többet a másiknál. Elég nagy esélyt láttam rá, hogy valamelyikük többet akar, így kíváncsian vártam, hogy mikor derül fény a félreértésekre. Egyhamar úgy is be kell, hogy következzen, a kérdés csak az, hogy mikor. Kétségtelen: szeretem nézni, ahogy mások vitáznak.

   A beszélgetésünket azonban megzavarták a támadó pirosak, és fel tűnt egy-egy csapattársunk is. Eleinte nem vettük az adást, csak nevetgéltünk tovább. Majdnem leolvasták a számunkat (bár én őszintén szólva már a számomra sem emlékeztem), de egy kék társunk ránk vetette magát, eltakarva a homlokunkat , és "hősiesen" megmentve minket, az életünket. Örökre hálás leszek, kösz! Kénytelenek voltunk elbújni egy bokorba, ha már így megmentettek minket. A kisgyerekek nagyon erőszakosak tudnak lenni, de most komolyan. Főleg, ha számháborúról van szó, mert azt véresen komolyan veszik.

    Ennek ellenére hamar kiestünk, de büszkén kijelenthetem, hogy egy, bizony egy játékos számát leolvastam, így nem mondanám magamat a csapat szégyenének, mert azt a címet már Ramón lefoglalta, hiszen ő egy embert se ejtett ki. Engedélyt kértünk egy méhecskétől, hogy visszamehessünk a táborba, a kiesett játékosokkal együtt, és mivel rábólintottak, vissza is mentünk.

   A tábor bejáratánál már Julcsi méhecske várt engem összefont karral, édesen mosolygó arckifejezéssel. Igaz, vigyorgott, de azért én láttam a szemében, hogy utál engem. Én is utálom őt, szóval ez így fair.
- Marianna! - állított meg, mikor beléptem a kapun, majd Ramónra és a többi gyerekre nézett - Ti menjetek csak tovább, titeket nem Mariannának hívnak! - förmedt rájuk.
- Shelly a becenevem - javítottam ki.
- Én nem a barátod vagyok, hogy becézgesselek - mondta összeszűkült szemekkel.
- Azt hittem a méhecskék nem csak egyszerű táboroztatók, hanem barátaink is. Ezért nem hívjátok magatokat táboroztatóknak, mert nem azok vagytok. Csak részben - kötekedtem.
- Meglehet. De veled más a helyzet.
- Amíg anyámék perkálnak a táborért, addig kötve hiszem, hogy velem más a helyzet.

  Julcsi fintorgott, kifejezve ezzel nem tetszését. Elterelte a szót, mert jól tudta, hogy igazam van.
- Kiszabtam a büntetésed. Fel kell takarítanod a délelőtti kézműves foglalkozásról maradt dolgokat. Össze kell szedned a cuccokat, és fényesre sikálni a padlót, úgy, hogy lássam benne a tükörképem.
- Nem hiszem, hogy látni akarod a tükörképed... - kuncogtam.
- Még nem fejeztem be, ne pofázz bele! - sziszegte - Itt a kulcs a takarítószertárhoz, és a főépületben van a művészterem is. Nyolcig van időd, szóval hopp-hopp, jobb lesz, ha most elkezdesz dolgozni! - csettintett.

  Nem mondtam semmit, de a hangnemet, amiben beszélt, nehezen tűrtem el. Legszívesebben jól megpofoztam volna, de inkább úgy döntöttem megkeresem Olivért, hogy elkezdjük a büntetést. Elég hamar megtaláltam, ott ült a parton Janával. Épp beszélgettek és dobálták a kavicsokat a vízbe, mikor megzavartam őket.

- Helló - köszöntem - Olivér, nem akarsz mondani valamit Julcsinak?
- Nem - röhögött, majd látta az ijedt arckifejezésem, és megnyugtatott - Hé, csak viccelek. Megyek is, oké? - mosolygott rám. Felállt, és Janára nézett - Látod, mondtam, én rendes srác vagyok.
  Jana csak megcsóválta a fejét, nem mondott rá semmit.

***

  Miután Olivér tisztázta Julcsival az ügyet, ketten ballagtunk fel az emeleti művészteremnek nevezett helyiségbe, de olyan stílusban, mintha temetésre mennénk. Őszintén szólva, amikor Julcsi takarítást emlegetett, arra gondoltam, nem lesz akkora feladat ez nekem. Felmosok, összeszedek pár kötőtűt meg kitudja mit, amiket majd berakok pár dobozba, és kész. Csakhogy, amint beléptem a művészterembe, ez a kis gondolatom már el is illant. Katasztrófa sújtotta övezet volt az egész hely, festékes üvegek voltak kiömölve a földre, szanaszét voltak elszórva a gyöngyszemek, ceruzák, tollak, zsírkréták hevertek mindenhol. Mellesleg utálok takarítani, így számomra az elkövetkezendő órák pokolian lassan teltek.

- Baszki - mondta Olivér, mikor körülnézett a teremben.

- Málna hamarosan végez a játékkal, és akkor majd ő is jön... - próbáltam nyugtatni nem is őt, hanem inkább magamat.

  Olivér tekintete pedig a falra felragasztott papírra tévedt, amit elkezdett felolvasni hangosan.

- Felhívás: a pakolásnál ügyeljetek a gyöngyszemek rendszerezésére, és arra, hogy a gombolyagokat ne összebogozva rakjátok bele a dobozba!

- Hát ez kibaszott nagy szívás. És Jana eközben a parton üldögél - bosszankodtam.

- Hé, Janát hagyjad már. Én csak menthetetlenül rendes vagyok, ő legalább épeszű.
  Nem válaszoltam, mivel ebben a pillanatban megérkezett Málna.
- Jött a segítőosztag! - jelent meg vidáman, oldalán két kisebb táborozóval.

 Egyik kezében egy felmosó rongy volt, másik kezében pedig egy felmosóvödör, arcán pedig székles mosoly. Az egyik kislány pedig egy seprűt hozott magával, és egy hozzátartozó lapátot, a másik pedig egy törlőrongyot és szivacsot tartott a kezében.

- Ú, Málna, nagyon köszönjük! - örvendeztem hálásan. Nem a stílusom az effajta ölelkezés, meg az ilyesmik, de annyira nagy kő esett le a szívemről. Málna nyakába ugrottam és kifejezve a köszönetemet, jól megszorongattam.
 - Ugyan már, szívesen - mosolygott. Letette a takarítóeszközöket, majd összecsapta a két tenyerét - Pakolásra fel!
   Végül is, úgy a logikus, hogy először elpakolunk, és utána takarítunk.

   Olivér beindított egy rock stílusú számot a telefonjáról, amit rögtön felismertem.
- Billy Talent? - csillant fel a szemem.
- Aha - mondta, miközben épp a gyöngyöket szedegette össze a földről - Mi a faszért kell gyöngyöt fűzniük ezeknek a kis köcsögöknek, ha még csak össze sem szedik maguk után - fűzte hozzá bosszúsan, mire a két kislány, akik eközben a gombolyagokat bogozták fülig elvörösödtek.
- Olivér! - szólt rá Málna a káromkodó fiúra, és a gyerekekre sandított - Itt vannak kicsik is!

  Nagyjából így telt el három óra pakolgatás, takarítás. Olivér telefonjáról üvöltöttek a különböző rock, punk, metál számok; a két kislány megszeppenve, óvatosan pakolgattak csöndben, Málna és én pedig beszélgettünk, és néha Olivér is hozzászólt egy-egy roppant kedves megjegyzést, amin ő jókat röhögött. Oké, akaratlanul, de néha én is elnevettem magam, Málna viszont csak fogta a fejét, és aggódott a kicsikért. Összességében kerek perec kimondom: szar volt. A társaság persze érdekes volt, és szórakoztató, de ha egyszer valaki utál pakolni és takarítani, akkor pár szimpatikus ember sem fogja feldobni a kedvét. És igen, Málnát is, Olivért is már egészen kezdtem megkedvelni. Málnát lehetetlen nem szeretni, hiszen ő egy csupa szív, szeretet lány, aki mindenkivel kedves, mindenkinek csak a jót akarja. Olivér pedig már egy nehéz eset, nem könnyű megkedvelni, de a zenei ízlése meg kell, hogy mondjam, elég figyelemre méltó. Na igen, meg Olivér egyébként is, mint már mondtam, egy helyes gyökér. 

Második Fejezet /második része

Kedves Olvasók!  Felhívjuk a figyelmetek arra, hogy ha tetszett a rész, akkor bátran pipálhattok. Persze, akkor is pipálhattok, ha nem tetszett, de annak nem látjuk túl sok értelmét. Mindenesetre, jó olvasást!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

  A társaság zajongani kezdett, majd Ramón felállt az egyik padra, mintha szónoklatot akarna tartani. Tisztára, mint valami titkos sátánista szekta. Összegyűlünk, a vezérünk szónokol, mielőtt még jönne a véráldozás, és a tisztelgések az istenek előtt, na meg persze a fura nyelvű imák. Brrr. Mi jöhet még?

- Janáék ugyebár betörtek a harminchármasba - kezdte el Ramón, mire többen is összesúgtak - Sss, nyugi - csitította le a zajongókat a fiú - Találtak egy levelet, Misty levelét. Mindenki olvassa el, és adjuk körbe - mondta Ramón, ezzel le is ült. Nem álltam meg, hogy ne szóljak bele.

- Mi ez, valami parlamenti gyűlés? Mármint, miért te mondod meg, hogy mi legyen? Ki vagy te, Orbán? - kötekedtem.

  Ó, igen, egyik nem túl jó tulajdonságom az, hogy imádok belekötni másokba. Az én kis kérdésem felháborodást uszított, többen is el kezdték mondani, hogy Ramón nem a főnökük, és hogy ez az egész nevetséges, és hogy Ramón nekik csak ne parancsolgathasson. Az egyik srác (aki az utolsó volt a társaságból, akinek nem tudtam a nevét) még azt is beordította, hogy ő még Orbánra is tesz, nem hogy Ramónra. Erre többen is belekötöttek, és a viták viták hátán halmozódtak. Én eközben lapítottam, hiszen nem akartam, hogy a későbbiekben ujjal mutogatva engem hibáztassanak a civakodásokért Oké, persze, én kezdtem, de ettől függetlenül jobb lett volna elkerülni azt, hogy már is megutáljanak az első napon. Hiszen még mindig a semleges címre pályáztam, nem akartam nyomot hagyni bennük.

   Na jó, pár perc után meguntam a veszekedést. Én is, ahogy azt előttem Ramón tette, felálltam a padra. Oké, nem szoktam sok beszédet tartani, sőt, általában egyenesen irtózom a beszédektől, és a nagy közönségtől. Itt viszont nem éreztem semmi lámpalázat, mivel kevesen voltunk, és többnyire barátságosnak tűnt a társaság. Barátságos gyökereknek, pontosabban.

- Khm - köszörültem meg a torkom, mire mindenki elcsendesedett - Szerintem ne veszekedjünk. Nem akarok parancsolgatni, ez csak egy tanács - magyaráztam, majd lehuppantam a helyemre.
- Egyetértek Shelly-vel - mondta hangosan Soma, majd kedvesen rám mosolygott.
- Jó van má' Soma, téged senki sem kérdezett - röhögött Jana.

  Eközben a levél járt körbe, és végül eljutott hozzám. Én voltam a legszélén, azaz én voltam a legutolsó, akihez odaért. Rátérhettünk végre a témára, hiszen addigra már mindenki ismerte a papír tartalmát. Olivér lelkesen fel is pattant, hogy kinyilváníthassa a véleményét. Én persze már sejtettem, hogy buzdítani akarja majd a népet.

- Mire várunk, emberek? Szerintem kezdjük el ezeket a szaros próbákat, mielőtt még vége lesz a nyárnak! - mondta jó hangosan.
- Ne ordibálj má' - szólt rá Jana a mellette álló srácra.
- Ti megőrültetek? Nehogy elkezdjük, ez nagyon veszélyes is lehet! - háborgott Petra.
- Hugi, te csak kussolj - intette őt le Olivér.
 Tehát tesók? Jó tudni. Mondjuk, külsőre nem nagyon hasonlítanak. Ha nem derül ki, akkor én rá nem jöttem volna, hogy testvérek. Nem csak a kinézetük, de a viselkedésük is eltérő.

- Nem kell mindenki beleegyezzen - mondta a srác, akinek még továbbra sem tudtam a nevét.
- Ádámnál a pont, nem kell mindenki csinálja, elég ha ketten-hárman benne vagyunk - kontrázott Olivér.

   Magamban memorizáltam a nevet: Ádám. A névmemóriám mindig is csapnivaló volt, így magamban még jó párszor el kellett ismételjem a neveket, végignézve a társaságon. - A helyes gyökér Olivér, a mellette ülő fekete hajú csöves kinézetű lány Jana. Mellettük ül a túlbuzgó, lelkesedéssel teli Málna, és az ellenszenves Petra. Mellettem ül a kockaszerű Soma, mellette pedig... - gondolkodtam magamban, majd elakadt a tekintetem egy ismeretlen lányon - Ó, hogy mellette még ül valaki! Mégis hogy kerülhetett ide ez a lány? Eddig is itt volt? De fura, észre sem vettem. Mindegy, az ő nevét nem tudom. Szóval, a láthatatlan lány mellett ül Ramón, és mellette ül az a... Hogy is hívják - töprengtem - Ja, meg van! Ádám.

   Nem sokkal, miután végigmentem mindenkitn, egy kürtszóra emlékeztető hang harsant fel. Ilyesmit még csak a középkorban játszódó filmeken hallottam, élőben még nem volt szerencsém rá. Mondjuk, nem is nagyon vágytam rá, és most, hogy a fülembe süvített, megállapítottam, hogy ez az élmény sem túl kellemes. Hangos, és felriaszt a gondolataidból.

- Máris ebédidő? - kérdezte Petra csodálkozva.
- Az nem lehet, még csak egy óra van, és mindig kettőkor van ebéd - mondta fontoskodva Soma.
  Ebből a beszélgetésből leszűrtem, hogy a táboroztatók, khm, akarom mondani a méhecskék jeleznek a kürttel, amikor eljön az ebédidő. Kicsit már éhes voltam, így hamar fel is pattantam a helyemről. A többiek követték a példámat, és elindultunk a főépület felé, amit még a bejáratnál láthattam a reggel. Az volt az a hely, ami még nem volt annyira roskatag.

   A főépület előtt ott állt Julcsi méhecske, egy hangosbeszélővel a kezében, oldalán egy másik méhecskelánnyal. Körülöttük már sorakozott az aprónép, azaz a kisgyerekek, akiket abban a pillanatban aprónépnek neveztem el magamban. Egyetlen előnye a sok pici gyereknek az volt, hogy amikor a többiekkel vonultunk, akkor ők irigykedve, elkerekedett szemmel néztek minket. Ilyen tekintetekben sosem volt részem, hiszen én sosem tartoztam a gimnázium legnépszerűbbjei közé. Különben is, az csak a filmekben van, hogy van a top három lány, akik lassított felvételben mozognak, és érthetetlen módon fújja a hajukat a szél, még beltérben is. A valóság ettől eltérő ugyan, de attól még mindig vannak olyanok, akik több, és vannak akik kevesebb figyelemben részesülnek.

- Figyelem táborlakók! - kiáltott bele Julcsi a hangosítóba, mire mindenki megrezzent, és a füléhez nyúlt a nagy hangerő miatt - Ó, bocsánat, még nem szoktam hozzá ehhez a klassz kis micsodához - vörösödött el a szerencsétlen Julcsi. Úgy tűnik ma megtanulta, hogy egy kihangosítóba nem kell ordítani, mert arra van, hogy hangosítsa a beszédedet. A frufrus táboroztató idegesen lehúzkodta a pólóját, majd folytatta a kis beszédét - A mai napon új táborlakó érkezett, aminek nagyon hálásak vagyunk. Csakhogy - kezdte el a bajjós részét Julcsi. Milyen csakhogy...? - az újoncunk egy hatalmas szabálysértést követett el. Betört a harminchármas számú faházba! - mondta megvetően Julcsi, eközben végig engem nézve. A levegőben szinte már tapintható volt a feszültség - Marianna, idejönnél, kérlek?

  Sokan össze-vissza forgolódtak, mert nem ismertek Mariannát. Ez az előnye annak, hogy ha valakinek van egy ilyen beceneve, mint nekem. Egy pillanatig haboztam, hogy kimenjek-e, majd úgy döntöttem felvállalom magam. Mégis mi rossz történhetne? Kirúgnak erről a helyről? Tegyék! Végre hazamehetnék, és élvezhetném tovább a nyaramat.

    Félénken, óvatosan kisétáltam a tömeg elé. Nem éreztem magam kínosan és kellemetlenül, nem zavart a sok rám szegeződő tekintet. Az arcom viszont másról tanúskodott, éreztem hogy elönt a pír.

- Marianna, elhagytál valamit a vandalizálásod során - mutatta fel Julcsi a névjegykártyámat.
- Baszki - káromkodtam hangosan. A kisgyerekek kuncogni kezdtek, Julcsi pedig csak még haragosabban meredt rám.
- A táborba TILOS mások házába betörni, és TILOS a trágár beszéd! - mondta - A büntetésedet még meg kell beszéljem a méhkas tagjaival, de ne félj, garantálom, hogy megbánjad tetteidet! - fenyegetett, majd oldalán a társával elviharzott.

   A tömeg szétoszlott, kivétel az én társaságom, akik épp az én ügyemet tárgyalták.

Második Fejezet /első része

Kedves Olvasók!  El is készültünk ezennel az Első Fejezettel, és most jöhet a második. Ha találtok valami hibát, helyesírásit, vagy nyelvtanit, azt kérlek jelezzétek! Jó olvasást!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

- Mit kezdjünk ezzel? - kérdeztem, miután abbahagytam a levél olvasását.

- Mit t'om én, sze'ntem húzzunk innen a gecibe, mert kurva büdös van itt - vonogatta a vállát Jana.

  Látszólag őt csöppet sem hozta Misty Harminchárom próbája lázba, sőt, egyenesen leszarta a dolgot. Nekem viszont hirtelen nagyon hívogatóvá vált, hogy kinyissam az íróasztal fiókját, és kibontsam az első próba borítékát. Elvégre, nyár van, és ha már egy ilyen lapos táborban kötöttem ki, akkor valahogy el kell üssem az időt. Misty próbái pedig meglehetősen izgalmasnak ígérkeztek.

- Mire várunk? Kezdjük el a próbákat! - mondta Olivér, mire én halványan rámosolyogtam. 

 Úgy tűnik neki is megjött a kedve a dologhoz, akárcsak nekem. Nahát, egy gondolkodásmódunk van... Jaj, hagyjam már abba az ő bámulását!

- Jó ötlet - helyeseltem, mire mindketten Janára meredtünk, hiszen csak ő nem egyezett bele.

- Jaj hagyjuk má' a gecibe ezt az egészet - mondta, és ezzel ki is csörtetett a faházból.

  Nocsak-nocsak, ketten maradtunk. Én, és a helyes gyökér - gondoltam, és vigyorogva néztem Olivérre, aki erre zavarba jött, és bunkón rám förmedt.

- Neked meg mi a picsa bajod van? - kérdezte, és Jana után ment.

  Oké, ennyit arról, hogy hódító a mosolyom. Még ezt a gyökeret is elriasztottam. Egyedül maradtam a szobában, és nem volt kedvem a többiek után rohanni. Szétnéztem kicsit a szobában, de nem találtam semmi furcsát. Elég kicsi volt, lassan körbe-körbe lépkedtem nézelődve, majd az íróasztalhoz értem. Végighúztam a mutató ujjam az asztal tetején, és sikeresen megállapítottam, hogy vastagon áll rajta a por. A fiók szinte már hívogatott, hogy húzzam ki. Mintha azt súgta volna a belső hang a fejemben, hogy "Nyisd ki, Shelly, nyisd ki!". Már nyúltam is, hogy végrehajtsam az utasítást, mikor valaki megzavart. Egy figyelmeztető hang jött az ajtó felől, mire ijedten felkaptam a fejem.

- Te meg ki vagy? - kérdezte a barna hajú fiú, aki számomra akkor még idegen volt. Neki támaszkodott az ajtófának, és lazán beletúrt a göndör hajába.

- Shelly vagyok - böktem ki egy hosszabb, döbbent csönd után.

- Én Ramón vagyok. Táborozó vagy? - kérdezte, és óvatosan beljebb lépett.

- Nem, egy hajléktalan kamasz vagyok, aki belógott ide alvóhelyért, és némi krumpliért - ironizáltam. 

  Ramón felnevetett, és az arcáról eltűnt a titokzatos, komor tekintet. Felváltotta a vidám, barátságos arc.

- Krumpli? - kérdezte nevetés közben.

- Meglepően tápanyag dús eledel, és nagyon egészséges is, hiszen sok vitamin van benne - mondtam tudálékos hangon.

- Hát persze, a lecsúszott tinédzserek ma már csak krumplikra vágynak - mosolygott Ramón.

- Te már csak tudod - vontam vállat.
- Ha táborozó vagy, ha nem, akkor sem szabadna itt lenned. Egyáltalán, hogyan jutottál be ide? - váltott témát.
- Jana kinyitotta a lakatot egy csattal meg egy kapoccsal. Olivérrel az előbb még itt voltak, de leléptek... - magyaráztam.

  Ramón látszólag összezavarodott. Csöndben vártam, hogy végre válaszoljon valamit, közben szuggerálva az íróasztal fiókját, ami még mindig csábító volt.
- Te meg... Hogy... Úgy értem... - próbált fogalmazni a fiú - Szóval, mióta vagy te ebben a táborban?
- Ma jöttem - válaszoltam kurtán.
- Ja, így már értem. És, hogy tetszik eddig? - kérdezte kedvesen.
- Eddig szar. De találtam valami izgalmasat Janáékkal... Tessék - nyújtottam felé Misty levelét.
  Ramón kételkedve végigmért, majd vállat vonva elfogadta a papírt.

  Miután befejezte az olvasást, gondosan összehajtotta a levelet, és a kezembe adta.
- Ezt meg kell mutassuk a többieknek - mondta, és intett. Kiment a házból, én pedig sietősen utolértem őt.
- Milyen többiek? - kérdeztem.
- A tábor azon részének, akik normálisak - magyarázta, bár számomra még mindig nem volt kielégítő a válasz.
- És mégis kik lennének azok? - érdeklődtem menet közben.
- Akik nem hat évesek, de persze nem is tizenkettő. Szóval, a velünk egyidősek.
- Hányan vagyunk? - kérdezősködtem tovább.
- Te nagyon kíváncsi természet vagy - állapította meg Ramón, és ezzel úgy tűnt, a kérdésemre nem hajlandó válaszolni.

   Mivel eddig meglepő módon csak velem egyidősekkel találkoztam, valahogy már el is felejtettem, hogy ez egy gyerekeknek szóló tábor. Ez a felejtés persze nem sokáig tartott, hiszen ahogy Ramónnal sétáltunk, szembe jött velünk két nyalókát szopogató tizenegy éves körüli kislány, oldalukon náluk kisebbnek kinéző kisfiúkkal. Viháncoltak, azzal a szokásos gyereknevetésükkel, amitől én csak a fejemet tudtam fogni.

   Őszintén szólva, sosem voltam oda a gyerekekért, még gyerekkoromban sem kedveltem a társaimat. Mondjuk, tulajdonképpen még mindig gyerek vagyok, de nem olyan kicsi. Régebben bébi csőszködtem is, de azok sem végződtek túl jól. Elhagytam a gyereket, elesett a gyerek, nem kapott enni a gyerek, és még sorolhatnám.

   Végül Ramón a Balaton partja felé vette az irányt, és nem is a házak felé. Én csöndben követtem őt, és végül kiértünk a partra. Tábortűz maradványok voltak, és a tűz számára kijelölt hely körül pedig padok sorakoztak. Ott ült Petra, Olivér, Jana, Málna, és még két számomra ismeretlen fiú, és egy ismeretlen lány. Leültem az egyik idegen srác mellé, hogy bemutatkozhassak.

- Szia. Shelly vagyok - köszöntem.
- Szia. Soma vagyok.. Honnan jött ez a Shelly név? - kérdezte kíváncsian.
- Mindenki ezt kérdezi. Egyébként nem tudom, már fogalmam sincs róla - vontam vállat, körülnézve a társaságon. Egész nagy ez a társaság.

Első Fejezet /második része

 Kedves Olvasók! Nagyon hálásak vagyunk a hat feliratkozónak, köszönjük szépen. Reméljük nem csalódtok bennünk a következőkben, hiszen eddig csupán egyetlen egy részt raktunk fel. Jó olvasást!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

- Shelly? Az meg milyen  név má'? - kérdezte egy festett, fekete hajú lány.

- Szerintem cuki. Olyan, mintha a sellőnek lenne a beceneve. Meg vörös is a hajad, szóval simán lehetnél Ariel - mondta a másik lány.

- Nem akarok Ariel lenni - jelentettem ki nemes egyszerűséggel.

- Oké, én csak mondtam. Amúgy Petra vagyok, és ez a bunkó pedig Jana.
- Anyád bunkó, te fasszopó kis geci - förmedt rá Jana Petrára.

  Összeráncolt szemöldökkel figyeltem őket, ahogy elkezdenek veszekedni, és kitör a vita. Majd úgy döntöttem, lecuccolok az ablak melletti üres vaságyra. Hasonló ágyak vannak a börtönökben, legalábbis a bűnözős filmek alapján azt mondanám. Leraktam a bőröndömet, és épp elrendeztem volna a takarót, amikor a paplanból kirepült két pók. Nem félek a pókoktól, de a meglepetés hirtelenjében felsikítottam. Az én sikításomat a többieké követte, Málna és Petra halálfélelemmel küzdve felugrottak az egyik ágyra, szorosan átölelve egymást. Jana mindezt röhögve nézte végig, majd a földön heverő két mozdulatlan pókhoz sétált.

- Ezek má' rég meghaltak, nem értem mi a geciért kell ennyire felbasznotok magatokat - vette fel a két póktetemet a tenyerébe, és Petráék felé nyújtotta, akik csak szorosan a falhoz lapultak.
- Vidd azokat ki innen! - mondta hisztisen Petra.
- Nyugi má, baszod - mondta, és kicsörtetett a szobából.
   Málnáék nyugodtan fellélegeztek, és lemásztak az ágyról. Nem akartam sem ünneprontó, sem tapló lenni, de muszáj volt feltennem egy kérdést.
- Nincs másik faház, ahol még nem laknak? - kérdeztem.
  Furcsamód Málna nem találta kicsit sem sértőnek ezt a kérdésemet, és lazán válaszolt.
- Egyetlen egy faház van, ami szabad, de azt nem ajánlanám neked, borzasztó egy hely - magyarázta a lány vidáman.

  Hogy lehet, hogy mindegyik faház foglalt, csak egy nem? Mégis ki jön ebbe a táborba?
- Azért szívesen megnézném - mondtam.
  Jana eközben visszatért a faházba, oldalán Olivérrel. Valahogy éreztem, hogy ők jóba vannak, elég hasonlóak voltak, legalábbis az alapján, amennyit láttam belőlük.
- Shelly a harminchármas faházba szeretne menni, elkíséritek? - kérdezte Málna pislogva.
  Olivér és Jana összenézett. Mintha a szemükkel kommunikáltak volna, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg már egy jó ideje ismerik egymást.
- Gyere, Shally, ha jönni akarsz, ahhoz oda kell vonszolnod a seggedet - intett Jana.
- Shelly - javítottam ki.
- Tisztára, mint valami bebaszott sellőnév - röhögött Jana, mire Olivér is társult hozzá.
- Én is ezt mondtaam! - vihogott Petra.
  Hová kerültem? - gondolkodtam magamban, az össze-vissza röhögcsélő társaságot elnézve. Majd Jana és Olivér kimentek, és elindultak a harminchármas ház felé. Én gyorsan utolértem őket.
- Miért olyan nagy szám a harminchármas ház? - kérdeztem kíváncsian.
- Mert oda nem engednek senkit költözni - kezdte el a sztorit Jana - Azt mondják, valaki megdöglött ott, egy Misty nevű picsa, vagy valami hasonló. Azóta le van lakatolva, hogy senki ne jusson be oda. Sze'ntem az egész egy faszság, de há' az emberek már csak ilyen degeneráltak.
 
   A sztori kicsit sem riasztott el a háztól, sőt, csak még kíváncsibbá tett. Gondoltam, hogy azért ha feltörnénk a zárat, nem egy hullát találnánk ott, és nem hittem a spiritizmusban sem, így aggodalomra semmi okot nem találtam.
  Jana őszintén szólva valamiért szimpatikusabb volt, mint a többi lány lakótársam. A beszédstílusa ugyan nem volt túl igényes, megválogatott, de egy kemény csajnak tűnt, akivel nem csak a körömlakkokról tudsz elbeszélgetni. Ami pedig Olivért illeti, őt még mindig gyökérnek tartottam, de egy helyes gyökérnek.

- Itt is vagyunk - mondta Olivér, a ház felé érve.
  Teljesen normális kis faháznak tűnt, annyi különbséggel a többitől, hogy le volt lakatolva. Jana a zsebében kotorászott, majd előhúzott egy hullámcsatot, egy gémkapcsot, és a több funkciós bicskáját.
- Ezt a szar lakatot, ilyet még csukott szemmel is feltörnék egy ilyet, bazzeg - röhögött Jana.
  Összefontam a karjaimat, majd végigmértem Janát. Bő fekete térdnadrág, nagy zsebekkel, oldalán lánccal. Ujjatlan fekete top, rajta egy véres halálfejjel. A top láthatólag kicsi volt rá, kint volt belőle a dereka.
- Korábban is törtél fel már zárat? - kérdeztem.
 Jana felnevetett, majd gúnyolódva megszólalt.

- Á, dehogy, én? Ugyan má'. Soha nem tennék ilyesmit! - mondta, és összenevettek Olivérrel.
  Miközben Jana a zárat próbálta feltörni, én próbáltam őrszemként figyelni a terepet, nehogy valaki észrevegyen minket. Elvégre, ha be van zárva, akkor nem valószínű, hogy a méhecskék (még mindig nevetséges dolog ezt a szót kimondanom) örülnének, ha betörnénk a házba.

   Miután Jana kész volt az ügyködéssel, mindhárman bementünk a házba, egymást lökdösve, hiszen mindenki elsőként akarta megtekinteni a tiltott területet. A dús fantáziámnak köszönhetően én legalább egy hullára számítottam, de meglepő módon a harminchármas lak pontosan ugyanolyan volt belülről-kívülről, akár a tizenötös, azaz a miénk. Négy vaságy, egy ruhásszekrény, egy íróasztal, és egy szék. Mindössze az az apró különbség volt, hogy ez a hely porosabb volt, hiszen nem sokan jártak benne már évek óta.

- Na baszki, itt aztán nincs semmi - jelentette ki Jana csalódottan.
- Abban nem lennék olyan biztos - mondta Olivér.
 Az íróasztal mellett állt, és a tekintete egy fehér borítékon volt. Megfogta a borítékot, kinyitotta.
- Ezt nézzétek - mondta.
  Jana azonnal kikapta a papírt a kezéből, az ő szokásos, kissé erőszakos stílusában. Szemei gyorsan végigfutottak a sorokon, majd megszólalt.
- Mi ez a faszság? - nyomta a kezembe a levélszerűséget.
  Kíváncsian kezdtem elolvasni.

Misty Harminchárom Próbája

Hali! Misty vagyok, ez pedig az én kis játékom. Ha unatkozol, próbáld ki a játékot, de ne feledd: ha elkezded, utána nem fordulhatsz vissza! Csináld végig a kihívásokat, és akkor hidd el nekem, nem fogsz unatkozni! Élvezd a nyarat, ne üldögélj többet a hátsódon tétlenül!

Szabályok: Nem szakíthatod meg a próbákat! Ha elbuksz, más kell folytassa helyetted. Tulajdonképpen mindegy, hogy ki csinálja a próbákat, ha csapatban vagytok, akkor édes mindegy. Rendezhettek versenyt, akármit. A próbák néhol illegális dolgokat is kérnek, szóval, ennek tudatába állj neki a dolognak. Hajrá!

A próbák különbözö borítékokban vannak, amiket a fiókban találsz. Ne nyisd ki a következö borítékot, csak ha már kész vagy a jelenlegivel!

Jó szórakozást!

Csók, puszi: Misty