Üdv: Leanora és Nemo
▼▲▼
▼
Odakullogtam a többiekhez, és megálltam Olivér mellett, aki mosolyogva figyelt engem.
- Te igazi vandál vagy, hogy merészeltél be törni más házába? - kérdezte tőlem "mélységesen felháborodva".
- Hát nem is tudom, csak egy apró félrelépés volt.. Őszintén sajnálom! Többet nem fog előfordulni - mondtam ironikusan, megjátszott sajnálattal és lesütött szemmel.
Málna is csatlakozott a beszélgetésünkbe.
- Shelly, fel a fejjel - mosolygott rám. Ő úgy tűnik nem érzékeli a szarkazmust - Ha kapsz büntit, én szívesen segítek ledolgozni! Nem fair, hogy csak te kapsz büntetést, mikor nem is egyedül voltál - mondta kedvesen, majd Olivérre sandított - Mert egyesek, akik szintén benne voltak a dologban, nem vállalták fel tetteiket - fűzte hozzá enyhe megvetéssel a hangjában.
- Hé! Nem tudtam, hogy nyitva fogja hagyni az ajtót. Az Shelly baja, hogy otthagyta a kártyáját - vonta meg a vállát Olivér.
Persze, ki más tehetne az egészről? Csakis én, úgyhogy gyerünk, kenjétek rám, ha jól esik...!
Persze, ki más tehetne az egészről? Csakis én, úgyhogy gyerünk, kenjétek rám, ha jól esik...!
- Gyökér - mormoltam halkan.
- Ezt még mindig hallottam - vágta rá a fiú.
- Az volt a célom - mondtam, farkasszemet nézve vele.
- Nyugi! Ne veszekedjetek. Olivér, szedd össze magad, légy férfi, és te is gyere el a büntetésre - mondta Málna ellentmondást nem tűrő hangon.
- Jól van - dünnyögte kedvtelenül a fiú, nem túl meggyőzően.
***
A délután további részében pedig a Zöldlomb tábor csapatprogramjain kellett részt vennem, persze, csak miután megettem a rendkívül hiányos és kissé undorító ebédemet. A falkából (értem én itt a velem egyidős kis társaságra, akiket a változatosság kedvéért neveztem most így) ezeket a programokat mindenki lelógta, kivétel én, a furcsa láthatatlan lány, akinek időközben megtudtam, hogy Hani a neve, Soma, Málna és Ramón nem lógtuk le. Mindenki más viszont igen, mert meglepő módon senkinek nem volt kedve tízévesekkel számháborúzni, ugyanis aznap az volt a fantasztikusan izgalmas, és érdekfeszítő program, amit a méhecskék találtak ki. Természetesen én is szívesen lógtam volna, de a méhkasnál (Ez elvileg a méhecskék gyülekezete, vagy mi a franc. Egy újabb beteg elnevezés) már így is kihúztam a gyufát, ezért inkább engedelmesen részt vettem a játékban.
Elhagyva a táborhelyet, elsétáltunk egy pár száz méterre lévő erdős-mezős vidékre. A játék előtt egy Eliza nevű méhecske felvázolta a határokat, hogy melyik fáig lehet elmenni, és a többi. Kiosztották a két csapatot, Hani, Málna és Soma piros lett, mi ketten Ramónnal pedig kékek lettünk. A tízévesek nagyban beszéltek arról, hogy hova tegyük a zászlónkat, mi legyen a stratégiánk, miközben mi Ramónnal sikeresen megtárgyaltuk, hogy semmi kedvünk "háborúzni", így mi békében, szeretetben fogjuk őrizni a zászlót pár kisebb gyerekkel. Első ötletünk mondjuk az volt, hogy kiejtjük magunkat, de meghallotta egy tizenegy éves forma szőke kisfiú, aki szó szerint leszidott minket, és ránk parancsolt, hogy részt kell vennünk a háborúban. Élet-halál kérdése a dolog, ezt még hozzá kellett tennie. Ramónnal mi pukkadoztunk a nevetéstől, de nagy nehezen szót fogadtunk a főnökösödő kis srácnak.
Elkezdődött a játék, és a csapattársaink egy része el is rohant, hogy támadjanak, vagy mi. Hát igen, ők aztán nagy áldozatokat hoznak a csapatért. Ellentétben velünk. Mi, azaz én és Ramón, leültünk a fűre és vártuk, hogy történjen végre valami egetrengető. Időközben persze beszélgettünk is, nem csak egymás képét bámultuk némán. Ramón elmesélte, hogy ő azért kötött ki ebben a táborban, mert Málna elrángatta ide, mondván, hogy jó buli lesz. Málnával már általános iskolás koruk óta ismerik egymást, elég jó barátok, szinte már testvérek. Miközben Ramón sztorizgatott, én türelmesen végighallgattam őt, de néha-néha a gondolataim elkalandoztak. Például magamban a fiú-lány barátság témát kezdtem el boncolgatni, hogy vajon a Ramón és Málna közötti barátságban valaki érez-e többet a másiknál. Elég nagy esélyt láttam rá, hogy valamelyikük többet akar, így kíváncsian vártam, hogy mikor derül fény a félreértésekre. Egyhamar úgy is be kell, hogy következzen, a kérdés csak az, hogy mikor. Kétségtelen: szeretem nézni, ahogy mások vitáznak.
A beszélgetésünket azonban megzavarták a támadó pirosak, és fel tűnt egy-egy csapattársunk is. Eleinte nem vettük az adást, csak nevetgéltünk tovább. Majdnem leolvasták a számunkat (bár én őszintén szólva már a számomra sem emlékeztem), de egy kék társunk ránk vetette magát, eltakarva a homlokunkat , és "hősiesen" megmentve minket, az életünket. Örökre hálás leszek, kösz! Kénytelenek voltunk elbújni egy bokorba, ha már így megmentettek minket. A kisgyerekek nagyon erőszakosak tudnak lenni, de most komolyan. Főleg, ha számháborúról van szó, mert azt véresen komolyan veszik.
Ennek ellenére hamar kiestünk, de büszkén kijelenthetem, hogy egy, bizony egy játékos számát leolvastam, így nem mondanám magamat a csapat szégyenének, mert azt a címet már Ramón lefoglalta, hiszen ő egy embert se ejtett ki. Engedélyt kértünk egy méhecskétől, hogy visszamehessünk a táborba, a kiesett játékosokkal együtt, és mivel rábólintottak, vissza is mentünk.
A tábor bejáratánál már Julcsi méhecske várt engem összefont karral, édesen mosolygó arckifejezéssel. Igaz, vigyorgott, de azért én láttam a szemében, hogy utál engem. Én is utálom őt, szóval ez így fair.
- Marianna! - állított meg, mikor beléptem a kapun, majd Ramónra és a többi gyerekre nézett - Ti menjetek csak tovább, titeket nem Mariannának hívnak! - förmedt rájuk.
- Shelly a becenevem - javítottam ki.
- Én nem a barátod vagyok, hogy becézgesselek - mondta összeszűkült szemekkel.
- Azt hittem a méhecskék nem csak egyszerű táboroztatók, hanem barátaink is. Ezért nem hívjátok magatokat táboroztatóknak, mert nem azok vagytok. Csak részben - kötekedtem.
- Meglehet. De veled más a helyzet.
- Amíg anyámék perkálnak a táborért, addig kötve hiszem, hogy velem más a helyzet.
Julcsi fintorgott, kifejezve ezzel nem tetszését. Elterelte a szót, mert jól tudta, hogy igazam van.
- Kiszabtam a büntetésed. Fel kell takarítanod a délelőtti kézműves foglalkozásról maradt dolgokat. Össze kell szedned a cuccokat, és fényesre sikálni a padlót, úgy, hogy lássam benne a tükörképem.
- Nem hiszem, hogy látni akarod a tükörképed... - kuncogtam.
- Még nem fejeztem be, ne pofázz bele! - sziszegte - Itt a kulcs a takarítószertárhoz, és a főépületben van a művészterem is. Nyolcig van időd, szóval hopp-hopp, jobb lesz, ha most elkezdesz dolgozni! - csettintett.
Nem mondtam semmit, de a hangnemet, amiben beszélt, nehezen tűrtem el. Legszívesebben jól megpofoztam volna, de inkább úgy döntöttem megkeresem Olivért, hogy elkezdjük a büntetést. Elég hamar megtaláltam, ott ült a parton Janával. Épp beszélgettek és dobálták a kavicsokat a vízbe, mikor megzavartam őket.
- Helló - köszöntem - Olivér, nem akarsz mondani valamit Julcsinak?
- Nem - röhögött, majd látta az ijedt arckifejezésem, és megnyugtatott - Hé, csak viccelek. Megyek is, oké? - mosolygott rám. Felállt, és Janára nézett - Látod, mondtam, én rendes srác vagyok.
Jana csak megcsóválta a fejét, nem mondott rá semmit.
A beszélgetésünket azonban megzavarták a támadó pirosak, és fel tűnt egy-egy csapattársunk is. Eleinte nem vettük az adást, csak nevetgéltünk tovább. Majdnem leolvasták a számunkat (bár én őszintén szólva már a számomra sem emlékeztem), de egy kék társunk ránk vetette magát, eltakarva a homlokunkat , és "hősiesen" megmentve minket, az életünket. Örökre hálás leszek, kösz! Kénytelenek voltunk elbújni egy bokorba, ha már így megmentettek minket. A kisgyerekek nagyon erőszakosak tudnak lenni, de most komolyan. Főleg, ha számháborúról van szó, mert azt véresen komolyan veszik.
Ennek ellenére hamar kiestünk, de büszkén kijelenthetem, hogy egy, bizony egy játékos számát leolvastam, így nem mondanám magamat a csapat szégyenének, mert azt a címet már Ramón lefoglalta, hiszen ő egy embert se ejtett ki. Engedélyt kértünk egy méhecskétől, hogy visszamehessünk a táborba, a kiesett játékosokkal együtt, és mivel rábólintottak, vissza is mentünk.
A tábor bejáratánál már Julcsi méhecske várt engem összefont karral, édesen mosolygó arckifejezéssel. Igaz, vigyorgott, de azért én láttam a szemében, hogy utál engem. Én is utálom őt, szóval ez így fair.
- Marianna! - állított meg, mikor beléptem a kapun, majd Ramónra és a többi gyerekre nézett - Ti menjetek csak tovább, titeket nem Mariannának hívnak! - förmedt rájuk.
- Shelly a becenevem - javítottam ki.
- Én nem a barátod vagyok, hogy becézgesselek - mondta összeszűkült szemekkel.
- Azt hittem a méhecskék nem csak egyszerű táboroztatók, hanem barátaink is. Ezért nem hívjátok magatokat táboroztatóknak, mert nem azok vagytok. Csak részben - kötekedtem.
- Meglehet. De veled más a helyzet.
- Amíg anyámék perkálnak a táborért, addig kötve hiszem, hogy velem más a helyzet.
Julcsi fintorgott, kifejezve ezzel nem tetszését. Elterelte a szót, mert jól tudta, hogy igazam van.
- Kiszabtam a büntetésed. Fel kell takarítanod a délelőtti kézműves foglalkozásról maradt dolgokat. Össze kell szedned a cuccokat, és fényesre sikálni a padlót, úgy, hogy lássam benne a tükörképem.
- Nem hiszem, hogy látni akarod a tükörképed... - kuncogtam.
- Még nem fejeztem be, ne pofázz bele! - sziszegte - Itt a kulcs a takarítószertárhoz, és a főépületben van a művészterem is. Nyolcig van időd, szóval hopp-hopp, jobb lesz, ha most elkezdesz dolgozni! - csettintett.
Nem mondtam semmit, de a hangnemet, amiben beszélt, nehezen tűrtem el. Legszívesebben jól megpofoztam volna, de inkább úgy döntöttem megkeresem Olivért, hogy elkezdjük a büntetést. Elég hamar megtaláltam, ott ült a parton Janával. Épp beszélgettek és dobálták a kavicsokat a vízbe, mikor megzavartam őket.
- Helló - köszöntem - Olivér, nem akarsz mondani valamit Julcsinak?
- Nem - röhögött, majd látta az ijedt arckifejezésem, és megnyugtatott - Hé, csak viccelek. Megyek is, oké? - mosolygott rám. Felállt, és Janára nézett - Látod, mondtam, én rendes srác vagyok.
Jana csak megcsóválta a fejét, nem mondott rá semmit.
***
Miután Olivér tisztázta Julcsival az ügyet, ketten ballagtunk fel az emeleti művészteremnek nevezett helyiségbe, de olyan stílusban, mintha temetésre mennénk. Őszintén szólva, amikor Julcsi takarítást emlegetett, arra gondoltam, nem lesz akkora feladat ez nekem. Felmosok, összeszedek pár kötőtűt meg kitudja mit, amiket majd berakok pár dobozba, és kész. Csakhogy, amint beléptem a művészterembe, ez a kis gondolatom már el is illant. Katasztrófa sújtotta övezet volt az egész hely, festékes üvegek voltak kiömölve a földre, szanaszét voltak elszórva a gyöngyszemek, ceruzák, tollak, zsírkréták hevertek mindenhol. Mellesleg utálok takarítani, így számomra az elkövetkezendő órák pokolian lassan teltek.
- Baszki - mondta Olivér, mikor körülnézett a teremben.
- Málna hamarosan végez a játékkal, és akkor majd ő is jön... - próbáltam nyugtatni nem is őt, hanem inkább magamat.
Olivér tekintete pedig a falra felragasztott papírra tévedt, amit elkezdett felolvasni hangosan.
- Felhívás: a pakolásnál ügyeljetek a gyöngyszemek rendszerezésére, és arra, hogy a gombolyagokat ne összebogozva rakjátok bele a dobozba!
- Hát ez kibaszott nagy szívás. És Jana eközben a parton üldögél - bosszankodtam.
- Hé, Janát hagyjad már. Én csak menthetetlenül rendes vagyok, ő legalább épeszű.
Nem válaszoltam, mivel ebben a pillanatban megérkezett Málna.
- Jött a segítőosztag! - jelent meg vidáman, oldalán két kisebb táborozóval.
Egyik kezében egy felmosó rongy volt, másik kezében pedig egy felmosóvödör, arcán pedig székles mosoly. Az egyik kislány pedig egy seprűt hozott magával, és egy hozzátartozó lapátot, a másik pedig egy törlőrongyot és szivacsot tartott a kezében.
- Ú, Málna, nagyon köszönjük! - örvendeztem hálásan. Nem a stílusom az effajta ölelkezés, meg az ilyesmik, de annyira nagy kő esett le a szívemről. Málna nyakába ugrottam és kifejezve a köszönetemet, jól megszorongattam.
- Ugyan már, szívesen - mosolygott. Letette a takarítóeszközöket, majd összecsapta a két tenyerét - Pakolásra fel!
Végül is, úgy a logikus, hogy először elpakolunk, és utána takarítunk.
Olivér beindított egy rock stílusú számot a telefonjáról, amit rögtön felismertem.
- Billy Talent? - csillant fel a szemem.
- Aha - mondta, miközben épp a gyöngyöket szedegette össze a földről - Mi a faszért kell gyöngyöt fűzniük ezeknek a kis köcsögöknek, ha még csak össze sem szedik maguk után - fűzte hozzá bosszúsan, mire a két kislány, akik eközben a gombolyagokat bogozták fülig elvörösödtek.
- Olivér! - szólt rá Málna a káromkodó fiúra, és a gyerekekre sandított - Itt vannak kicsik is!
Nagyjából így telt el három óra pakolgatás, takarítás. Olivér telefonjáról üvöltöttek a különböző rock, punk, metál számok; a két kislány megszeppenve, óvatosan pakolgattak csöndben, Málna és én pedig beszélgettünk, és néha Olivér is hozzászólt egy-egy roppant kedves megjegyzést, amin ő jókat röhögött. Oké, akaratlanul, de néha én is elnevettem magam, Málna viszont csak fogta a fejét, és aggódott a kicsikért. Összességében kerek perec kimondom: szar volt. A társaság persze érdekes volt, és szórakoztató, de ha egyszer valaki utál pakolni és takarítani, akkor pár szimpatikus ember sem fogja feldobni a kedvét. És igen, Málnát is, Olivért is már egészen kezdtem megkedvelni. Málnát lehetetlen nem szeretni, hiszen ő egy csupa szív, szeretet lány, aki mindenkivel kedves, mindenkinek csak a jót akarja. Olivér pedig már egy nehéz eset, nem könnyű megkedvelni, de a zenei ízlése meg kell, hogy mondjam, elég figyelemre méltó. Na igen, meg Olivér egyébként is, mint már mondtam, egy helyes gyökér.
Nem válaszoltam, mivel ebben a pillanatban megérkezett Málna.
- Jött a segítőosztag! - jelent meg vidáman, oldalán két kisebb táborozóval.
Egyik kezében egy felmosó rongy volt, másik kezében pedig egy felmosóvödör, arcán pedig székles mosoly. Az egyik kislány pedig egy seprűt hozott magával, és egy hozzátartozó lapátot, a másik pedig egy törlőrongyot és szivacsot tartott a kezében.
- Ú, Málna, nagyon köszönjük! - örvendeztem hálásan. Nem a stílusom az effajta ölelkezés, meg az ilyesmik, de annyira nagy kő esett le a szívemről. Málna nyakába ugrottam és kifejezve a köszönetemet, jól megszorongattam.
- Ugyan már, szívesen - mosolygott. Letette a takarítóeszközöket, majd összecsapta a két tenyerét - Pakolásra fel!
Végül is, úgy a logikus, hogy először elpakolunk, és utána takarítunk.
Olivér beindított egy rock stílusú számot a telefonjáról, amit rögtön felismertem.
- Billy Talent? - csillant fel a szemem.
- Aha - mondta, miközben épp a gyöngyöket szedegette össze a földről - Mi a faszért kell gyöngyöt fűzniük ezeknek a kis köcsögöknek, ha még csak össze sem szedik maguk után - fűzte hozzá bosszúsan, mire a két kislány, akik eközben a gombolyagokat bogozták fülig elvörösödtek.
- Olivér! - szólt rá Málna a káromkodó fiúra, és a gyerekekre sandított - Itt vannak kicsik is!
Nagyjából így telt el három óra pakolgatás, takarítás. Olivér telefonjáról üvöltöttek a különböző rock, punk, metál számok; a két kislány megszeppenve, óvatosan pakolgattak csöndben, Málna és én pedig beszélgettünk, és néha Olivér is hozzászólt egy-egy roppant kedves megjegyzést, amin ő jókat röhögött. Oké, akaratlanul, de néha én is elnevettem magam, Málna viszont csak fogta a fejét, és aggódott a kicsikért. Összességében kerek perec kimondom: szar volt. A társaság persze érdekes volt, és szórakoztató, de ha egyszer valaki utál pakolni és takarítani, akkor pár szimpatikus ember sem fogja feldobni a kedvét. És igen, Málnát is, Olivért is már egészen kezdtem megkedvelni. Málnát lehetetlen nem szeretni, hiszen ő egy csupa szív, szeretet lány, aki mindenkivel kedves, mindenkinek csak a jót akarja. Olivér pedig már egy nehéz eset, nem könnyű megkedvelni, de a zenei ízlése meg kell, hogy mondjam, elég figyelemre méltó. Na igen, meg Olivér egyébként is, mint már mondtam, egy helyes gyökér.
