Első Fejezet /első része

Akadt némi belső vitánk a nevekkel kapcsolatban, hogy angol, vagy magyar eredetűek legyenek. Mindkettőnek vannak előnyei, és hátrányai egyaránt. Végül a magyar nevek nyertek, így volt pár apró módosítás. Reméljük tetszeni fog az első rész, és köszönjük a három feliratkozót!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

 - Már most utálom azt a helyet - duzzogtam összefont karral az autó hátsó ülésén. Az ablakon bámultam közben kifelé. A napsütés, és a virágokkal teli mezők sem hozták meg a kedvem, sőt.

- Marianna, drágám, még csak nem is láttad! - fordult hátra anya a bőrülésen aggodalmas arckifejezéssel.

- Attól még utálhatom - vontam vállat.

  Anya sóhajtott egyet, majd kérően apa felé fordult, aki eközben teljes nyugodtságban a vezetésre koncentrált. Ahogy kínos csönd ült a kocsira, anya már be is kapcsolta a rádiót. Mivel az én zenei ízlésem nem nagyon egyezik az övékével, ezért előkotortam a hátizsákomból a zenelejátszómat és a fülhallgatómat. Anya érthetetlen módon rajong az operáért, én pedig csak a fejemet szoktam fogni a sok áriától. A zenei ízlése ugyan régimódi volt, de sokszor fiatalosan viselkedett, és nem egyszer megpróbált "jófej anyuka" lenni, ami persze nem mindig volt sikeres. Nem igazán tudta elfogadni, hogy én nem vagyok az a tipikus csajos lány, aki imád vásárolgatni, és sírós filmeken elhasználni az összes illatos zsebkendőt, és egyáltalán nem szerettem a reggeli sietős perceimet azzal tölteni, hogy kimázoljam a bamba képemet. Apával ilyen szempontból jobba voltam, együtt néztünk akció filmeket, együtt go-kartoztunk. Egy ideig ez szép és jó volt, de a tündérmeséknek mindig okkal van vége. Anyáék épp válnak, és ezért nyárra meg akarnak szabadulni tőlem, és beírattak egy elképesztően olcsó, lepukkant faházas táborba. Ahelyett, hogy elmennék valami menő fesztiválra, hogy elkölthessem a régóta gyűjtögetett zsebpénzem a kedvenc együtteseim koncertjeire, én egy gyerekeknek való lepratanyára megyek, ahol feltételezem, hogy én leszek a legidősebb táborozó.

   A másik frusztráló tényező, hogy eközben a nővérem Angliában van, és nyelvtanulás gyanánt nyári munkán van. Én persze jól tudom, hogy mindössze csak egy hónapot fog dolgozni, utána pedig rögtön elcsapja a pénzét Anglia legnépszerűbb fesztiváljain: Reading, Leeds, Download, Isle of Wight, T in the Park. Jól tudom, hogy a barátnője és a pasija is ott lesz, és ott fognak majd csápolni az én hőn szeretett bandáim élőzenéjére. De komolyan, olyan sárga vagyok az irigységtől, mint egy citrom. Red Hot Chilli Peppers, Kings Of Leon, Passenger, Arctic Monkeys, Franz Ferdinand, Pixies, The Kooks, Foster The People, és még sorolhatnám. Megöl a féltékenység.

- Ó, nézzétek, már itt is vagyunk! - mutatott ki anya az ujjával az ablakon örvendezve, mire felkaptam a fejem.
  Kíváncsian kinéztem az ablakon. Őszintém szólva, legbelül lapult bennem némi optimizmus, de amint megláttam a tábort kívülről, még az a csöppnyi kis lelkesedésem is elszállt. Csak egy drótkerítést láttam, ami nem egy helyen hiányos volt, és rohadó faházakat, gyomos-gazos rétet, ami mellett a Balaton partja rajzolódott ki. Nem, nem, nem! Én az ilyenekből már kinőttem! Másodikban még oké volt, de hahó, tizenhat éves vagyok, és bulizni akarok a nyári szünetben, nem pedig labdázni és fogócskázni.

  Apa a kapu felé érve lelassított, és a parkolónak kijelölt földes részre leparkolt. Megragadtam a hátizsákomat, kikászálódtam a kocsiból. Anya kiszedte a csomagtartóból a türkizkék bőröndöm, amit még hetedikes koromban összefirkáltam mindenféle felirattal, együttesek logójával. A kezembe nyomta mosolyogva. Kicsit irritált már a lelkessége. Apa odadobott nekem még egy hálózsákot is, így majdnem leszakadtam a sok csomagtól. Hogy ők is besegítettek volna a cipekedésben? Ugyan már.

   Morcosan indultam el anyáék után, a kapu felé. A kapu mellett nem messze volt egy nagyobb épület, ami eltért a többi faház stílusától, ugyanis egy fokkal tűrhetőbben nézett ki. Az épület előtt, egy kis bódészerű standnál volt két huszonéves forma fiatal, egy fölkontyolt hajú frufrus lány, és egy kalapot viselő fiú.

- Sziasztok, üdv a Zöldlomb táborban! - köszönt erőltetett vidámsággal a lány.
- Jó napot kívánok - köszönt a szokásos felnőttes modorával apa, majd anya oldalba bökte, üzenve, hogy "lazábban".
- Sziasztok! - köszönt anya.
 Eközben én csigalassúsággal odakullogtam, leszakadva a cuccaimtól. Unottan néztem körbe, miközben anyáék a jelentkezési papírokat, és az egyéb iratokat rendezték. Végül a frufrus lány odajött hozzám, azzal a  tipikus kényszervigyorával az arcán. Az ő szenvedéséért legalább fizetnek, az enyémért bezzeg nem.

- Szóval te lennél Marianna. Én Julcsi vagyok, az egyik méhecske. A méhecske alatt táboroztatót értek, itt ilyen klasszul hívjuk - nyújtott kezet Julcsi viháncolva.
  Méhecske? Ez azért több, mint nevetséges. Egy normál huszonéves önszántából nem hinném, hogy így viselkedne.
- Shelly-nek becéznek - javítottam ki, kezet rázva vele.
- Ó, értem, klassz becenév. Itt a névjegy kártyád, amit ki kell tűznöd a klassz pólódra - nyújtotta át a kis papírdarabot és a kapcsot hozzá.
- Köszi - dünnyögtem, és egy kis ügyetlenkedéssel, de sikerült feltűznöm a kártyát.
- Várj meg itt, keresek egy táborozót, aki a pajtásod lehet, és körbevezethet a táborban, no meg persze elkalauzolhat a klassz kis alvóhelyedre. A pajtás nem csak szó szerint pajtás, ketten majd segítetek egymásnak, és a többi - mondta Julcsi, és már el is ment a "pajtásomért".
 Ha még egyszer kimondja, hogy klassz, esküszöm adok neki valami nagyon klasszt... - gondoltam.

   Egy-két perc múlva meg is jelent, oldalán egy magas, egész jól kinéző fiúval az oldalán. Kit hülyítek, tök jól nézett ki. Legalábbis ahhoz képest, hogy egy óvódáskorú törpére számítottam, ahhoz képest közel állt hozzá az Isten jelző. Talán még sem olyan rossz ez a hely? Na, de fogadok, hogy amint kinyitja a srác a száját, kiderül, hogy egy seggfej. Ezek a helyes fiúk már csak ilyenek, kívülről elolvadsz tőlük, belülről pedig a plafonra mászol miattuk.

- Szia, Olivér vagyok - mutatkozott be a fiú kedvesen. Igen, kedvesen. Nocsak, nocsak, talán tévedtem volna?
- Szia, Shelly vagyok - mosolyogtam a lehető legvonzóbb mosolyommal, amit egy többórás meggyötrő kocsiút után összetudtam hozni.
  Julcsi elvigyorodva nézett minket felváltva, egyszer rám, egyszer rá pillantott.
- Azt hiszem magatokra hagylak - jelentette ki, és ezzel el is ment.
 Olivér stílusa azonnal megváltozott, mihelyt lelépett a "méhecske".
- Szóval akkor ez itt a tábor, ezek itt a házak, az ott fent az ég, ott van a nap, ezek mellettünk pedig fák, és ó, nézd csak, egy fűszálon taposlol - hadonászott össze vissza, elindulva a faházak felé. Én mentem utána, majd ő megállt, és zsebre vágta a kezét - Remélem kielégítő volt az elkalauzolásom Meseországba, na csá - köszönt el.

- Hol van a szobám? - kiáltottam utána.
- Mit t'om én, én azt most pont leszarom - vonta meg a vállát, és elindult az egyik faház irányába.
- Gyökér - mondtam kicsit halkabban, mire ő azonnal megfordult.
- Hallottam - kiáltotta - Mi az, azt vártad ajándékot is adok? - kérdezte, majd a flegma tekintete eltűnt, és elvigyorodott - Tessék - mondta, és úgy tett, mintha valamit keresgélne a zsebében. Előhúzta a kezét, felmutatva a középső ujját - Ez megfelel?
- Kurva vicces vagy - mondtam.

  Sóhajtottam. A csomagjaimat ledobtam a földre, hiszen nem különösebben érdekelt, hogy kicsit koszosak lesznek tőle. Otthagyva őket visszasiettem anyáékhoz, akik még mindig a méhecskékkel beszélgettek.
- Melyik az én faházam? - kérdeztem, fél szememet a kicsit messzebb lévő csomagjaimon tartva.
  A kérdésemre Julcsi és a másik méhecske nagyon nevettek.
- Saját faház? Haha, de vicces lány vagy! Három lánnyal leszel egy faházban, tiétek a 15-ös faház. Olivér nem adott útbaigazítást?
- Nem - feleltem kurtán.
- Oké... Akkor ki vannak táblázva a faházak, a számozás alapján, szóval könnyen megtalálod.

  Anyuék felé fordultam. Ideje volt a búcsúnak. Megölelgettem őket, gyors puszit nyomtam az arcukra, majd végignéztem, ahogy beszállnak a kocsiba. Azt hitték, nem fog nekem feltűnni, hogy amint beszállnak az autóba, már is vitatkozni kezdenek. Csakhogy, az ő kis verdájuk nem hangszigetelt, kicsit sem, így még tisztán hallottam, hogy anya azt üvöltözi "Hát persze, mindenről én tehetek, mindenért én vagyok a hibás." Szóval, csak a szokásos szövegével jött, semmi extra.

  Visszasétáltam a csomagjaimhoz, majd felkapva őket, el kezdtem a tizenötös táblával jelölt faházat keresgélni. Ahogy közelebb értem a házakhoz, hallottam a vidám sikongatásokat, a hangos nevetéseket, és tudtam, hogy pikk-pakk elegem lesz ebből az egészből. Elég könnyen megtaláltam a mi porfészkünket. Kissé bátortalanul kopogtattam be az ajtón, mire ajtót nyitott egy fülig érő mosolyú lány.

- Szia, segíthetek valamiben? - kérdezte.
- Ööö, helló, elméletileg ide kéne beköltözzek...
- Ó szuper! Ez csodálatos, nagyon örülök, hogy új lakótárs érkezett. Egyébként Málna vagyok, és üdvözöllek a táborban, gondolom most jöttél, biztos fáradt vagy és... - csacsogta, majd észbe kapott - Jaj, én itt fecsegek feleslegesen, nem akarlak feltartani! Gyere csak be! - mondta, és kinyitotta számomra az ajtót.
 Nem akartam se barátságos, se bunkó lenni. Semleges akartam lenni, aki meghúzódik a sarokban, egy zenelejátszó és egy könyv társaságában, így nem akartam különösebb hatást gyakorolni a lakótársaimra a megjelenésemmel.
- Helló - köszöntem halvány mosollyal az arcomon, mikor beléptem a szűkös viskóba, ami nagyjából olyan ronda volt, mint amilyenre számítottam - Shelly vagyok.