Második Fejezet /első része

Kedves Olvasók!  El is készültünk ezennel az Első Fejezettel, és most jöhet a második. Ha találtok valami hibát, helyesírásit, vagy nyelvtanit, azt kérlek jelezzétek! Jó olvasást!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

- Mit kezdjünk ezzel? - kérdeztem, miután abbahagytam a levél olvasását.

- Mit t'om én, sze'ntem húzzunk innen a gecibe, mert kurva büdös van itt - vonogatta a vállát Jana.

  Látszólag őt csöppet sem hozta Misty Harminchárom próbája lázba, sőt, egyenesen leszarta a dolgot. Nekem viszont hirtelen nagyon hívogatóvá vált, hogy kinyissam az íróasztal fiókját, és kibontsam az első próba borítékát. Elvégre, nyár van, és ha már egy ilyen lapos táborban kötöttem ki, akkor valahogy el kell üssem az időt. Misty próbái pedig meglehetősen izgalmasnak ígérkeztek.

- Mire várunk? Kezdjük el a próbákat! - mondta Olivér, mire én halványan rámosolyogtam. 

 Úgy tűnik neki is megjött a kedve a dologhoz, akárcsak nekem. Nahát, egy gondolkodásmódunk van... Jaj, hagyjam már abba az ő bámulását!

- Jó ötlet - helyeseltem, mire mindketten Janára meredtünk, hiszen csak ő nem egyezett bele.

- Jaj hagyjuk má' a gecibe ezt az egészet - mondta, és ezzel ki is csörtetett a faházból.

  Nocsak-nocsak, ketten maradtunk. Én, és a helyes gyökér - gondoltam, és vigyorogva néztem Olivérre, aki erre zavarba jött, és bunkón rám förmedt.

- Neked meg mi a picsa bajod van? - kérdezte, és Jana után ment.

  Oké, ennyit arról, hogy hódító a mosolyom. Még ezt a gyökeret is elriasztottam. Egyedül maradtam a szobában, és nem volt kedvem a többiek után rohanni. Szétnéztem kicsit a szobában, de nem találtam semmi furcsát. Elég kicsi volt, lassan körbe-körbe lépkedtem nézelődve, majd az íróasztalhoz értem. Végighúztam a mutató ujjam az asztal tetején, és sikeresen megállapítottam, hogy vastagon áll rajta a por. A fiók szinte már hívogatott, hogy húzzam ki. Mintha azt súgta volna a belső hang a fejemben, hogy "Nyisd ki, Shelly, nyisd ki!". Már nyúltam is, hogy végrehajtsam az utasítást, mikor valaki megzavart. Egy figyelmeztető hang jött az ajtó felől, mire ijedten felkaptam a fejem.

- Te meg ki vagy? - kérdezte a barna hajú fiú, aki számomra akkor még idegen volt. Neki támaszkodott az ajtófának, és lazán beletúrt a göndör hajába.

- Shelly vagyok - böktem ki egy hosszabb, döbbent csönd után.

- Én Ramón vagyok. Táborozó vagy? - kérdezte, és óvatosan beljebb lépett.

- Nem, egy hajléktalan kamasz vagyok, aki belógott ide alvóhelyért, és némi krumpliért - ironizáltam. 

  Ramón felnevetett, és az arcáról eltűnt a titokzatos, komor tekintet. Felváltotta a vidám, barátságos arc.

- Krumpli? - kérdezte nevetés közben.

- Meglepően tápanyag dús eledel, és nagyon egészséges is, hiszen sok vitamin van benne - mondtam tudálékos hangon.

- Hát persze, a lecsúszott tinédzserek ma már csak krumplikra vágynak - mosolygott Ramón.

- Te már csak tudod - vontam vállat.
- Ha táborozó vagy, ha nem, akkor sem szabadna itt lenned. Egyáltalán, hogyan jutottál be ide? - váltott témát.
- Jana kinyitotta a lakatot egy csattal meg egy kapoccsal. Olivérrel az előbb még itt voltak, de leléptek... - magyaráztam.

  Ramón látszólag összezavarodott. Csöndben vártam, hogy végre válaszoljon valamit, közben szuggerálva az íróasztal fiókját, ami még mindig csábító volt.
- Te meg... Hogy... Úgy értem... - próbált fogalmazni a fiú - Szóval, mióta vagy te ebben a táborban?
- Ma jöttem - válaszoltam kurtán.
- Ja, így már értem. És, hogy tetszik eddig? - kérdezte kedvesen.
- Eddig szar. De találtam valami izgalmasat Janáékkal... Tessék - nyújtottam felé Misty levelét.
  Ramón kételkedve végigmért, majd vállat vonva elfogadta a papírt.

  Miután befejezte az olvasást, gondosan összehajtotta a levelet, és a kezembe adta.
- Ezt meg kell mutassuk a többieknek - mondta, és intett. Kiment a házból, én pedig sietősen utolértem őt.
- Milyen többiek? - kérdeztem.
- A tábor azon részének, akik normálisak - magyarázta, bár számomra még mindig nem volt kielégítő a válasz.
- És mégis kik lennének azok? - érdeklődtem menet közben.
- Akik nem hat évesek, de persze nem is tizenkettő. Szóval, a velünk egyidősek.
- Hányan vagyunk? - kérdezősködtem tovább.
- Te nagyon kíváncsi természet vagy - állapította meg Ramón, és ezzel úgy tűnt, a kérdésemre nem hajlandó válaszolni.

   Mivel eddig meglepő módon csak velem egyidősekkel találkoztam, valahogy már el is felejtettem, hogy ez egy gyerekeknek szóló tábor. Ez a felejtés persze nem sokáig tartott, hiszen ahogy Ramónnal sétáltunk, szembe jött velünk két nyalókát szopogató tizenegy éves körüli kislány, oldalukon náluk kisebbnek kinéző kisfiúkkal. Viháncoltak, azzal a szokásos gyereknevetésükkel, amitől én csak a fejemet tudtam fogni.

   Őszintén szólva, sosem voltam oda a gyerekekért, még gyerekkoromban sem kedveltem a társaimat. Mondjuk, tulajdonképpen még mindig gyerek vagyok, de nem olyan kicsi. Régebben bébi csőszködtem is, de azok sem végződtek túl jól. Elhagytam a gyereket, elesett a gyerek, nem kapott enni a gyerek, és még sorolhatnám.

   Végül Ramón a Balaton partja felé vette az irányt, és nem is a házak felé. Én csöndben követtem őt, és végül kiértünk a partra. Tábortűz maradványok voltak, és a tűz számára kijelölt hely körül pedig padok sorakoztak. Ott ült Petra, Olivér, Jana, Málna, és még két számomra ismeretlen fiú, és egy ismeretlen lány. Leültem az egyik idegen srác mellé, hogy bemutatkozhassak.

- Szia. Shelly vagyok - köszöntem.
- Szia. Soma vagyok.. Honnan jött ez a Shelly név? - kérdezte kíváncsian.
- Mindenki ezt kérdezi. Egyébként nem tudom, már fogalmam sincs róla - vontam vállat, körülnézve a társaságon. Egész nagy ez a társaság.