Második Fejezet /második része

Kedves Olvasók!  Felhívjuk a figyelmetek arra, hogy ha tetszett a rész, akkor bátran pipálhattok. Persze, akkor is pipálhattok, ha nem tetszett, de annak nem látjuk túl sok értelmét. Mindenesetre, jó olvasást!

Üdv: Leanora és Nemo

▼▲▼

▼

  A társaság zajongani kezdett, majd Ramón felállt az egyik padra, mintha szónoklatot akarna tartani. Tisztára, mint valami titkos sátánista szekta. Összegyűlünk, a vezérünk szónokol, mielőtt még jönne a véráldozás, és a tisztelgések az istenek előtt, na meg persze a fura nyelvű imák. Brrr. Mi jöhet még?

- Janáék ugyebár betörtek a harminchármasba - kezdte el Ramón, mire többen is összesúgtak - Sss, nyugi - csitította le a zajongókat a fiú - Találtak egy levelet, Misty levelét. Mindenki olvassa el, és adjuk körbe - mondta Ramón, ezzel le is ült. Nem álltam meg, hogy ne szóljak bele.

- Mi ez, valami parlamenti gyűlés? Mármint, miért te mondod meg, hogy mi legyen? Ki vagy te, Orbán? - kötekedtem.

  Ó, igen, egyik nem túl jó tulajdonságom az, hogy imádok belekötni másokba. Az én kis kérdésem felháborodást uszított, többen is el kezdték mondani, hogy Ramón nem a főnökük, és hogy ez az egész nevetséges, és hogy Ramón nekik csak ne parancsolgathasson. Az egyik srác (aki az utolsó volt a társaságból, akinek nem tudtam a nevét) még azt is beordította, hogy ő még Orbánra is tesz, nem hogy Ramónra. Erre többen is belekötöttek, és a viták viták hátán halmozódtak. Én eközben lapítottam, hiszen nem akartam, hogy a későbbiekben ujjal mutogatva engem hibáztassanak a civakodásokért Oké, persze, én kezdtem, de ettől függetlenül jobb lett volna elkerülni azt, hogy már is megutáljanak az első napon. Hiszen még mindig a semleges címre pályáztam, nem akartam nyomot hagyni bennük.

   Na jó, pár perc után meguntam a veszekedést. Én is, ahogy azt előttem Ramón tette, felálltam a padra. Oké, nem szoktam sok beszédet tartani, sőt, általában egyenesen irtózom a beszédektől, és a nagy közönségtől. Itt viszont nem éreztem semmi lámpalázat, mivel kevesen voltunk, és többnyire barátságosnak tűnt a társaság. Barátságos gyökereknek, pontosabban.

- Khm - köszörültem meg a torkom, mire mindenki elcsendesedett - Szerintem ne veszekedjünk. Nem akarok parancsolgatni, ez csak egy tanács - magyaráztam, majd lehuppantam a helyemre.
- Egyetértek Shelly-vel - mondta hangosan Soma, majd kedvesen rám mosolygott.
- Jó van má' Soma, téged senki sem kérdezett - röhögött Jana.

  Eközben a levél járt körbe, és végül eljutott hozzám. Én voltam a legszélén, azaz én voltam a legutolsó, akihez odaért. Rátérhettünk végre a témára, hiszen addigra már mindenki ismerte a papír tartalmát. Olivér lelkesen fel is pattant, hogy kinyilváníthassa a véleményét. Én persze már sejtettem, hogy buzdítani akarja majd a népet.

- Mire várunk, emberek? Szerintem kezdjük el ezeket a szaros próbákat, mielőtt még vége lesz a nyárnak! - mondta jó hangosan.
- Ne ordibálj má' - szólt rá Jana a mellette álló srácra.
- Ti megőrültetek? Nehogy elkezdjük, ez nagyon veszélyes is lehet! - háborgott Petra.
- Hugi, te csak kussolj - intette őt le Olivér.
 Tehát tesók? Jó tudni. Mondjuk, külsőre nem nagyon hasonlítanak. Ha nem derül ki, akkor én rá nem jöttem volna, hogy testvérek. Nem csak a kinézetük, de a viselkedésük is eltérő.

- Nem kell mindenki beleegyezzen - mondta a srác, akinek még továbbra sem tudtam a nevét.
- Ádámnál a pont, nem kell mindenki csinálja, elég ha ketten-hárman benne vagyunk - kontrázott Olivér.

   Magamban memorizáltam a nevet: Ádám. A névmemóriám mindig is csapnivaló volt, így magamban még jó párszor el kellett ismételjem a neveket, végignézve a társaságon. - A helyes gyökér Olivér, a mellette ülő fekete hajú csöves kinézetű lány Jana. Mellettük ül a túlbuzgó, lelkesedéssel teli Málna, és az ellenszenves Petra. Mellettem ül a kockaszerű Soma, mellette pedig... - gondolkodtam magamban, majd elakadt a tekintetem egy ismeretlen lányon - Ó, hogy mellette még ül valaki! Mégis hogy kerülhetett ide ez a lány? Eddig is itt volt? De fura, észre sem vettem. Mindegy, az ő nevét nem tudom. Szóval, a láthatatlan lány mellett ül Ramón, és mellette ül az a... Hogy is hívják - töprengtem - Ja, meg van! Ádám.

   Nem sokkal, miután végigmentem mindenkitn, egy kürtszóra emlékeztető hang harsant fel. Ilyesmit még csak a középkorban játszódó filmeken hallottam, élőben még nem volt szerencsém rá. Mondjuk, nem is nagyon vágytam rá, és most, hogy a fülembe süvített, megállapítottam, hogy ez az élmény sem túl kellemes. Hangos, és felriaszt a gondolataidból.

- Máris ebédidő? - kérdezte Petra csodálkozva.
- Az nem lehet, még csak egy óra van, és mindig kettőkor van ebéd - mondta fontoskodva Soma.
  Ebből a beszélgetésből leszűrtem, hogy a táboroztatók, khm, akarom mondani a méhecskék jeleznek a kürttel, amikor eljön az ebédidő. Kicsit már éhes voltam, így hamar fel is pattantam a helyemről. A többiek követték a példámat, és elindultunk a főépület felé, amit még a bejáratnál láthattam a reggel. Az volt az a hely, ami még nem volt annyira roskatag.

   A főépület előtt ott állt Julcsi méhecske, egy hangosbeszélővel a kezében, oldalán egy másik méhecskelánnyal. Körülöttük már sorakozott az aprónép, azaz a kisgyerekek, akiket abban a pillanatban aprónépnek neveztem el magamban. Egyetlen előnye a sok pici gyereknek az volt, hogy amikor a többiekkel vonultunk, akkor ők irigykedve, elkerekedett szemmel néztek minket. Ilyen tekintetekben sosem volt részem, hiszen én sosem tartoztam a gimnázium legnépszerűbbjei közé. Különben is, az csak a filmekben van, hogy van a top három lány, akik lassított felvételben mozognak, és érthetetlen módon fújja a hajukat a szél, még beltérben is. A valóság ettől eltérő ugyan, de attól még mindig vannak olyanok, akik több, és vannak akik kevesebb figyelemben részesülnek.

- Figyelem táborlakók! - kiáltott bele Julcsi a hangosítóba, mire mindenki megrezzent, és a füléhez nyúlt a nagy hangerő miatt - Ó, bocsánat, még nem szoktam hozzá ehhez a klassz kis micsodához - vörösödött el a szerencsétlen Julcsi. Úgy tűnik ma megtanulta, hogy egy kihangosítóba nem kell ordítani, mert arra van, hogy hangosítsa a beszédedet. A frufrus táboroztató idegesen lehúzkodta a pólóját, majd folytatta a kis beszédét - A mai napon új táborlakó érkezett, aminek nagyon hálásak vagyunk. Csakhogy - kezdte el a bajjós részét Julcsi. Milyen csakhogy...? - az újoncunk egy hatalmas szabálysértést követett el. Betört a harminchármas számú faházba! - mondta megvetően Julcsi, eközben végig engem nézve. A levegőben szinte már tapintható volt a feszültség - Marianna, idejönnél, kérlek?

  Sokan össze-vissza forgolódtak, mert nem ismertek Mariannát. Ez az előnye annak, hogy ha valakinek van egy ilyen beceneve, mint nekem. Egy pillanatig haboztam, hogy kimenjek-e, majd úgy döntöttem felvállalom magam. Mégis mi rossz történhetne? Kirúgnak erről a helyről? Tegyék! Végre hazamehetnék, és élvezhetném tovább a nyaramat.

    Félénken, óvatosan kisétáltam a tömeg elé. Nem éreztem magam kínosan és kellemetlenül, nem zavart a sok rám szegeződő tekintet. Az arcom viszont másról tanúskodott, éreztem hogy elönt a pír.

- Marianna, elhagytál valamit a vandalizálásod során - mutatta fel Julcsi a névjegykártyámat.
- Baszki - káromkodtam hangosan. A kisgyerekek kuncogni kezdtek, Julcsi pedig csak még haragosabban meredt rám.
- A táborba TILOS mások házába betörni, és TILOS a trágár beszéd! - mondta - A büntetésedet még meg kell beszéljem a méhkas tagjaival, de ne félj, garantálom, hogy megbánjad tetteidet! - fenyegetett, majd oldalán a társával elviharzott.

   A tömeg szétoszlott, kivétel az én társaságom, akik épp az én ügyemet tárgyalták.